Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Vekerdi László: Staar Gyula: Fizikusok az aranykorból

az utca kockaköveiből, vagy ahogyan Kunfalvi Rezső fényképfelvételén alpesi sziklába kapaszkodva lóg a hegyen, s a többi fénykép, nemcsak a Vermes-novellában, de a többiben is mind mutatja, mily jól ért S. Gy. a képekkel-elmondani-tudás mesterségéhez.

Mesteri szerkesztés az is, ahogyan közvetlen Vermes után következik a könyvben Kunfalvi Rezső. Nemcsak azért, és nem elsősorban azért, mivelhogy jó barátok, hanem mert megértjük szövetségük közösségi jelentőségét. Mert egy fecske nem csinál tavaszt, de kettő vagy három, szerencsés esetben és helyileg, legalább talán már igen. Megint csak S. Gy. szerkeszteni tudását dicséri, ahogyan a Kunfalvit bemutató „Tanárélet"-ben Vermes és Kunfalvi szakmai és emberi barátságukon túl, illetve ennek a tükrében felvillantja a két világháború közötti matematika, fizika-kémia szakosok életét, ingázásukat a Pázmány Péter Tudományegyetem és a Műegyetem között, képüket-véleményüket tanáraikról. A Vermes-interjúval együtt a „Tanárélet"-bői plasztikus képet kapunk egyetemi tanulmányaikról, olykor, mint például Frölich esetében, a tudománytörténeti konszenzustól igencsak különbözőt.

S. Gy. Kunfalvinál újra alkalmat talál rá, hogy kiemelje Ortvay jelentőségét a honi fizikai kutatás és egyetemi oktatás területén való felzárkóztatásában. Nem utolsósorban Ortvay Rudolfnak köszönhető, hogy a magyar fizikusok közül annyian aktív szereplői lehettek az aranykornak. Ortvay tehát minduntalan felbukkan a könyvben, de részletes bemutatását a „Tanárélet"-ben találjuk. S tán nem véletlenül: „Rezső bácsi" maga is jelentős tudomány-szervező és -terjesztő volt; a Középiskolai Matematikai Lapok fizikai rovatának szerkesztője, s „egyik megalapítója a Nemzetközi Fizikai Diákolimpiának". És persze itt is mindenütt a beszédes képek.

Az utolsó előtti kép aláírása: „A legendává válás útján: a Fizikai Szemle címlapján..." Rímel az előző fejezettel, ahol S. Gy. a végén idéz a Vermes amerikai útját szervező egykori tanítványnak a leveléből: „»Négy évtized múltán, 1984-ben viszontlátva Vermes Miklóst, szó esett a fasori tanári karról. Megemlítettem neki, hogy az egyik német származású tanár azokban az iszonyú években egyre jobboldalibb érzelmekről tett tanúbizonyságot. - Hát ezt teljesen hibásan érezte - válaszolta Vermes -, az illető 1944-ben saját biztonságát kockáztatva naponta járt ki a gettóba diákjain és barátain segíteni. Erről több életben maradt ember tanúskodott. - Akkor örülök, hogy tévedtem - feleltem, s erről több szó nem esett. A következő évben, mikor amerikai látogatását szerveztem, több mint hetven kint élő tanítványával kerültem kapcsolatba. Tőlük tudtam meg, hogy azokban az időkben Vermes is naponta járt a gettóba másokon segíteni. De ezt nem tartotta érdemesnek megemlíteni.«

Amikor az interjú első, a Forrás folyóiratban való megjelenését készítettem elő, teszi hozzá S. Gy., Muki bácsi ezt a részt könnyed tollvonással eltávolította. - Legenda - indokolt kategorikusan.

Legenda vagy valóság? Számomra e kérdés ma már jelentéktelenné törpült. Sokkalta fontosabb az a tény, hogy az öregdiákok emlékezetében, a Vermes-kép szerves részeként mindez valóságként él."

De mintha valami hasonló lenne elmondható magáról a könyvről, a könyveimről is. Hangsúlyosan a fizikusok aranykoráról szól ugyanis, és nem a fizikáéról. A nagy fizikusok köré, a fizikus, és matematikus óriások köré idővel, olykor meglepően rövid idővel legendák fonódnak; a tudománytörténet-írás jó része ezekből s ezek cáfolásából áll. Vagy mondjuk inkább: fejlődik. A tudomány, kivált a természettudományok és a matematika, rendkívül nehezen áttekinthető „Evo-Devo" folyamat terméke, különös és bajosan tisztázható evolúciós és egyedfejlődési kapcsolódásokkal. Ezért annyira fontos, amit kérdezőként S. Gy. főszereplőinek gyermekkoráról, iskoláiról, egyetemi éveiről, találkozásairól, tudóssá érlelődéséből feltár. Felejthetetlen kép például, ahogyan a joggal legendás Csonka

105