Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül

„A modernség nagy triásza (Marx, Nietzsche, Freud) azt tárta föl, hogy »van rendszer« vélekedéseinkben, észjárásunkban, megérzéseinkben, sejtelmeinkben, de ezekben nem »a szuverén szubjektum« beszél, hanem az egyénen, az alanyon kívüli általánosság - a kohézióját védő társadalom, a megjuhászított ösztön, az uralomra törő önalakítás, az eltemetett gyermekkori trauma, a tudatunk számára ismeretlen (csak külső beavatkozással fölfejthető) emlék. Vagy maga a nyelv.

Annak a megértése tehát, hogy miért gondoljuk, amit gondolunk, azt követeli meg, hogy dolgozzunk a magunk megértésén, ami a bennünket teremtő (idegen és félelmetes) világ megértését jelenti" (T. G. M.: Miért gondoljuk, amit gondolunk? Népszava, 2006. máj. 6. Szép Szó mell. 3.) A „világ"-nak az irodalommagyarázatból való kizárása tehát- miközben a könnyebbség érzését, s egyben az átláthatóság és leírhatóság illúzióját adja- valójában fegyverletétel, s önmegértési zsákutcába visz.

*

A vita, ha nem jár együtt irodalmon kívüli, „szociológiai" következményekkel (pl. a tudományos életből való kiszorítással, egzisztenciális ellehetetlenítéssel), a beszerezhető sebek és sérelmek ellenére, mindig jó s előrevivő. Az értelmező érzékeli a másféle értelmezést gyakorlók létéből adódó „falakat", az értelmezések szükségképpeni korlátozottságát, s így önkéntelenül is igyekszik pontosabban, meggyőzőbben fogalmazni, más megközelítésekkel is számolni. Ez a haszna nyilván a mostani vitának is megvan, vagy legalábbis- potenciálisan - meglehet. A különbségek azonban, úgy vélem, ez esetben túl nagyok, az átjárás az egyikből a másikba már-már lehetetlen. Igazi szóértésre így remény se nagyon van. Nagyobb az esélye a magyar irodalomtörténet-írás tartós széttagolódásának, s e széttagolódásban való megrögzülésének, mint valamiféle magasabb rendű értelmezői egység kialakulásának. De ennek fölismerése önmagában is hozadéka e vitának.

100