Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
Fried István „...amennyi szó szerint is benne van..." (Lövétei Lázár László „pályafordulata") „s végre behúzhatok ezerrel" Két szék között címmel jelentette meg a Kalligram Kiadó az erdélyi Lövétei Lázár László harmadik verseskötetét, amelyet felületes rápillantással monotematikusnak nevezhetnék, alaposabb és többszöri olvasás után régimódian létösszegzó'nek, még régimódibban az alanyi költészet megnyilatkozásának, az eddigieket újra/átfogalmazva viszont a halál- hoz-lét elbeszélése tragizáló hangsúlyait/modalitását kerülő önértelmezésének. („Az életút kölcsönzi anyagát, mozzanatait, de tárgyát, alakját, szerkezetét nem." - Németh G. Béla). A címnek használt verssorból az az oszcillációs technika bukik ki, amely mindenféle jelentéstulajdonítás ideiglenességét jelzi, egyben azt tanúsítva, hogy a szó, a mondat (a versmondat is, sőt az igazán), valamint a vers, a ciklusokba rendezett én-elbeszélés megannyi változata egymást nem kizáró, de nem is feltételező, egymással viszonyt kialakító, ám e viszonyban az elbizonytalanítottságot érzékeltető módon prezentálódik. Ennek viszont eszköze, közvetítője, kompetenciájának határjelölője az én és a nyelv viszonya. A nyelv alkotótársi szerepe a magyar irodalomban annak a Kosztolányinak írásaiban jut határozottabb körvonalakhoz, aki Lövétei Lázár Lászlónak is segít abban, hogy a szóhoz, a vershez, a magyar irodalomhoz, és nem utolsósorban ezek által, ezekben tételezett énjéhez fűződő kapcsolata poétikára leljen, és ezen keresztül felismerhetővé váljék e kötet tevékeny hozzájárulása a XX. század végi, XXI. századi magyar líratörténethez. Mármost visszautalva a címként választott versmondathoz: annyi mindenesetre kijelenthető, hogy a vers beszélője kirajzolja azt a területet, amelyen érvényesen hangozhat szólama; a kötetben több ízben felbukkanó szólások számítanak arra a megértésre, amely az általánosan használt kifejezések, szintagmák és mondatok segítségével a közbeszéd rész(es)évé teszi a szólót. Egyszóval (idegondolva a vers, a Vissza a 12. oldalra előző sorait), az értés minimumában megegyezhet beszélő és ideértett hallgató/olvasó. Ami elhangzik tehát, nem több és nem kevesebb, mint „amennyi szó szerint is benne van..." (Ha a dolgozat címét három ponttal kezdtem, jelezni kívántam, egy folyamatos, írás közben sem szűnő olvasás/visz- szalapozás, újragondolás indítja el gondolataimat, ugyanakkor a mondatot záró három pont a versben nem a hirtelen abbahagyás jele, hanem a részegységé, amelynek rész volta hangsúlyozódik, miként a versben a részekből összeszerkesztettségé, hogy aztán a vers zárójeles összetett mondattal fejeződjék be, s a zárójelet - ismét - három pont kövesse; amely aligha értelmezhető másként, minthogy talán mégsem folytathatatlan a gondolatmenet, csak félbeszakad, nem bántóan, nem csupán a töredékjelleget hangsúlyozva, mégis kétséget ébresztve a lezárulás iránt, miközben a vers befejeződését valamiképpen a következő lapon kezdődő új vers hirdeti.) S bár a „szólásos" megnyilatkozás a közmegegyezés akarása felé terelné a versbeszédet, éppen a mondat másféle jelentéslehetősége 50
