Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
térít el a könnyed lefordíthatóságtól, és mutatja föl a bizonyosban a bizonytalanítót, a szólásra redukáltban az összetettet, a sajátban a kölcsönzöttet. Ugyanis egyfelől a kötet 12. lapjára utalás egy (nyomdatechnikailag, kötetszerkezetileg és „kronológiailag") korábban alakot kapott hasonlatra céloz (versindításban idézőjellel: „Mint levélnek az ághoz"), e hasonlat az eredeti helyen részint egy hármas rím tagjaként hívja föl magára a figyelmet, amelynek „retoricitását" a zárójelbe tett következő sorok szállítják le, méghozzá asszonánc segítségével, a „költőiség"-nek egy alacsonyabb szintjére, az öntematizálás ironikus gesztusait híva elő), részint egy Ahmatovára hivatkozó vers második részének kezdősoraiként a személyes szféra intimitását roncsolja egy majdnem hirtelen előkerülő, meglepőnek ható „természeti kép" („amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz", hogy a levél az ághoz szokik-e valóban, s a hasonlat szemléletesebbé teszi-e a beszélő helyzetét, kétséges, mindenesetre a szókép „retoricitása" ellenében ekképp a folytatás: „s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen...") Ily módon a kötet 20. lapján (szinte) palinódiát olvashatunk. Ami a 12. lapon a szokványostól eltérő, pátosszal telinek minősülő képként minősíttetett, az a 20. lap versében „ellentmondásos" szituáció mozgatójává lehet. A beszélő korántsem teljesen bizonyos mondandójában, inkább némi reményét fejezi ki: „Azt hiszem"; a továbbiakban a feltételes mód növeli tovább ezt a bizonytalanság-érzést, majd az ige s a kötőszó összecsengése, közös történeti-etimológiai múltja tudatosítja, mily esendő a személyiség, megalkotása a „buta mondat" függvénye. Ami a kötőszó révén (hiszen) magyarázatnak tetszik, az valójában a mondatba vetett hit illuzórikus voltára enged következtetni. Érdemes idézni a versnek ezt az egységét: „Mint levélnek az ághoz" - azt hiszem, nem ártana időzni egy kicsit ennél a huta mondatnál, hiszen ha ez sem, akkor semmi nem segít se rajtam, se a sokféle hibámon. A visszalapozás (az újraolvasás) mellőzhetetlen: felidéződik az akár végzetesnek tetsző helyzet, amelynek megfogalmazódása megfelel (általában) a „létösszegző" versekkel szemben felállított régebbi poétikai követelményeknek. Csakhogy a depoétizálást a beszélő szükségesnek véli, ennek hangot ad, majd szinte visszavonja, s arra a költő-elődre hivatkozik, aki a szűkebb körűen személyestől elvezeti oda, ahol a személyes csak a szövegi közvetítettség igénybevételével kaphat (vers)alakot. Az újabb vers ezt a költői fordulatot (nem cáfolja, legalább) mérsékli, eltávolítja a maradék „pátosz"-tól is, saját (vers)beszédét buta mondatnak nevezve. Annyit azonban megér e buta mondat, hogy mellette időzzön a szóló, a „költőiséget" (a hasonlatot, a szóképet) olyan segítségnek remélve, amely más versmondatok környezetében a feszültség feloldását eredményezheti. Ebből a nézőpontból szemlélve a szószerintiség súlya megnő, pontosabban a szólás és a szó jelentése és jelentősége a kiegyenlítődés felé irányíthatja a beszélőt. A szó egyben a mérték, amelyre a beszélő törekszik. Mindezeket végiggondolva, újra eltöprengek az akár kötetszervező motívumként is fölfogható önidézeten, illetőleg a szd szerint tovagyűrűző jelentésváltozatain. Az előbbi azt látszik tanúsítani, hogy a „talált verssor /tárgy" különféle kontextus létesüléséhez járul hozzá, minek következtében az ismétlés az azonosságon túl előhívja a különbözés árnyalatait, az emlékezetbe idézés során az azonosra nemcsak azonosként ismerhet rá az olvasó, hanem egy asszociációs lánc kezdeteként szemrevételezheti, minek következtében 51
