Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre

ha folytatja, talán elvezetett volna a posztmodern „újbarbarizmusig", amikor a mű csak variánsaiban él, a szerző és az olvasó között minden személyesnek mondható kapcsolat megszűnt, a szöveg él, a szerző halott és elfeledett - persze nem a dekonstrukciós alapvetések megelőlegezéseként, hanem szerzőnk nietzscheánus emelkedettsége és krisztiánus istenkeresése következményeként. A mű számára az élet meghosszabbítása, bár hite és tapasztalata eleve filozófiai paradoxonba hajszolja ennek értelmezésekor: „Hogy van az, hogy bár kétségtelenül a legszomorúbb dolog az élet, a halál mégse a vidám dolgok közül való, hanem a legszomorúbbak közül? Vagy az élet azért a legszomorúbb dolog, mert halál a vége? De milyen elképzelhetetlenül szomorú volna, ha még halál se volna?" - teszi fel a már nem is szónoki kérdést szarajevói naplójának 1926. április 12-i bejegyzésében. Ugyanez a gondolat visszhangzik tizenkét év után a párizsi napló 1938. május 15-i bejegyzéséből: „Minden elementáris emberi vágy, remény - irracionális, reménytelen, mert megvalósulása beleütközik a lehetőségek határaiba. Szerelem, nem-meghalni... Az extázis tragikuma: a visszazuhanás. A continuitás kielégíthetetlen szükséglete. Az áldozat törvénye: meg kell halnia az összes többi lehetett-volna-életemnek, hogy az egyiket, egyet élhessem. A szimultán több féle élet - még a szerelmi életben sem - realizálható."

Egy hagyományos életművel rendelkező és hagyományos életsorú alkotó esetében bizonyára meglepő lenne, ha az illető a naplójában, nem pedig a művében keresné és találná meg léte bizonyosságának igazolását. Ez a legtermészetesebb alkotói, művészi gesztus következménye. Alkotáslélektani szempontból szoros ontológiai kapcsolatban áll egymással az író és műve, ez utóbbi a továbbélés illúzióját táplálja a szerzőben. Ezért tűnhet meglepőnek Sinkó esetében, hogy a mű(vek) mellett a naplóírásnak is hasonló funkciót szán: a létbe kapaszkodás eszközévé, s majdhogynem céljává emeli.

Sinkó életrajzának ismeretében azonban nem meglepő ez a lépés. Egyszerre viaskodott ugyanis műveivel és azok kiadásáért. A művek története a csalódások és a kiábrándulások sorának történetével egyenlősült ki esetében, így talán indokolt, hogy a szellemi önmegvalósítás eszközévé a naplót teszi meg: „Három napja mentünk el Bécsből és lelkileg készülve az itt [Szabadkán] való életre nagy szerepet szántam a naplóírásnak. A magam számára szükséges, hogy bizonyságom legyen a magam külön élete mellett, és hogy ebben a formában megőrizzem a látható folytonosságot. [...] Bizonyságom legyen: az is lehet, hogy épp megfordítva: bizonyságot hagyok magam ellen, mert az bizonyos: vagy az én életem minden törekvésével és részletével, egész tartalmával együtt egy kivesző emberfajta reprezentánsa, mely már létjogosultság nélkül való anakronizmus; vagy pedig a világ minden törekvésével és részletével, egész tartalmával egy kimúló, magába vesző, magát veszejtő irtózatos tévedés, mellyel szemben az én életem és a kevés vagy aránylag kevés hozzám hasonló törekvésűeké képviseli az uj és mindig újként kívánt valóságot."

Sinkó egzisztenciális gondjai ellenére egyszerre gondolkodott művészetről és közösségről, a két dologról, amire feltette életét. A párizsi napló tanulsága szerint végkövetkeztetésre is jutott: „A közösség nem ad formát és tartalmat az életnek: az embernek magának kell formát és tartalmat adni az életnek. [...] A külön életforma egyik funkciója az izolálás. Választás: feláldozás. Ezt elérve kezdődik azonban az igazi probléma: pozitív funkciót adni a formának, tartalmat zárjon körül s ne csak - kizárjon."

Egy nagy utazó

Szentkuthy Miklós meghatározó idegenségérzetéből fakadó elvágyódás-szindrómája egy látszólagos ellentétpár, az utazás és a szigetiét ötvöződésében teljesedett ki és lomboso- dott inspirativ feszültségek és szenvedélyek burjánzó, belső botanikájává. Orpheus-élmé99