Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre
feltételezett olvasó számára továbbgondolhatóvá, tovább élhetővé tenni. Többször ismétlődő gesztusként tapasztalhatjuk a naplóban a már ismerthez, a már olvasotthoz való visszatérést, szemben az újjal, az ismeretlennel való találkozás kihívásával. Bálint Péter ezt az elmélyült, rekurzív olvasás iránti igényt számon kéri nemzedékén, amelyen inkább a „falkaszellem" jegyeit véli felismerni, semmint a nyelvi éberségre és igényességre alapozott minőségeszményt. Az 1996-os Leuveni Naplójában magát is bírálja, mert képtelen ellenállni az idegen szöveg kísértésének, hogy azt a saját szövegében éltesse tovább, az általa kiváltott gondolatokból, reflexiókból új szöveget hozzon létre. A maga „nótáriusi" lejegyzéskényszerével szemben azért engedékenyebb, mint mások „szöveggyártásával", egyben magát a naplóírást olyan pozícióba helyezi, amely a tünetszerűségen túl mutat rá a mai 40 és 50 év közötti korosztály felújult szigetre-vonulási igényére, illetve a szigeten rekedtség következtében a fragmentált, az esetlegességtől szabályozott, személyes indíttatású szövegek felé való fordulására. Ami talán nem egyéb, mint a magány és önmagunk kihívása. Amennyiben az írást tárgyiasult olvasásnak tekintjük, akkor e modell szerint olvas Fűzi, s e modell szerint ír, valahol a műfajok határmezsgyéjén, s teheti, hiszen (szép)íróságát egyenesen tagadva, a szerkesztő pozíciójából a magánember köreibe váltva, az élmény- szerző olvasás szerelmeseként magát is határhelyzetbe hozta: nem a tudomány, nem a művészet nevében értelmez, hanem kéjeleg az irodalom megmagyarázhatatlan varázsában, az olvasás és a továbbgondolás keltette testies gyönyörben. Az irodalmi szöveg Paul de Man szerint előre kialakítja tulajdon félreértéseit, és ezeknek a félreértési lehetőségeknek az adottsága híján, ha minden megközelítés egy végső jelentésbe torkollna, aligha lenne értelme az értelmezésnek. Se az irodalomnak, ami egyedül önmagára utalhat vissza. Fűzi ilyen, önmagára visszautaló ígérvényként, nem pedig zárványként értelmezi az irodalmi szövegeket, és ebből eredően a maga olvasatát is újraolvasások sorával árnyalja, szivárvá- nyozza, s nyelvi szuggesztivitásával ezt az olvasatot ugyanannak az irodalmi kultúrának a részesévé teszi, mint ahonnét a primer szöveg vétetett. Ha már a napló és a naplóíró viszonyáról szóltam, el kell mondanom azt is, hogy valami módon a fikció irányába bonyolódik a meditáció, a naplóíró hőssé avanzsál (ha valami nem, akkor ez nem ritka az irodalomban), s már nem is a naplót írja, hanem a maga teremtette hőst szemléli, tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá annak önálló életre keltett gondolatfutamaira. A naplóírás irányában is elkötelezett Sinkó Ervin életművének fontos meghatározói közül a korábban kiadatlan naplóinak tanulmányozása során a vallomásosság tűnik jelentősnek, olyan sajátosságnak, amelyről a naplók aspektusában szólva egyes megállapítások az életmű egészére is kivetülnek. Annál is inkább, mert ez a lírai magatartás nem csupán a kiadásra szánt, megjelentetett, esetenként alaposan átdolgozott szépirodalmi és publicisztikai munkáiban érhető tetten, hanem a kiadatlan szövegeiben is, amelyek feltételezhetően inkább a belső íráskényszer mint az esztétikai megformálás termékei, és a vallomásosság, sőt, ezenfelül az önértelmezés, az önvizsgálat, az önkommentár jegyeit viselik magukon. Sinkó azon szerzők vonulatában jelent fontos megállót, akik az önreflexió körén lényegében nem túllépvén, mégis a teljesség irányába voltak képesek küldeni a tapasztalások által kiváltott hullámgyűrűket. Magyarán: minden téma kapcsán magáról beszélt, illetve magáról szólván minden témát érintett. Enciklopédikus ismereteinek és a forradalmán elkötelezettségének sajátos konglomerátuma lehet annak a művészi, publicisztikai, humánus elhivatottságnak az összes dokumentuma, amit életműnek nevezünk, s ami körmönfont módon mű-életnek is nevezhető. A szavak értelmének kifordító átértelmezése ugyanis Sinkótól sem idegen. A korábban kiadatlan írásai között elsőként szereplő Szabadkai napló, 1916 első bejegyzése máris 97
