Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre
betagozódni nem kívánó ember napi mentális gyakorlata, szellemi jóga: a mindent átitató hülyeség és határtalan cinizmus ellen. Nem íróvá akarok válni, »csupán« szeretnék megmaradni annak, aki mindig is szerettem volna lenni: saját sorsa felett szabadon rendelkező éber lény." A napló Lakatlan szigete A napló az elkülönülés műfaja. A kirekesztés, a hatványozott magány műfaja. A Lakatlan sziget műfaja. Azé a szigeté, amelyre csak a naplóíró bejáratos, ahonnét engem, a potenciális (irodalom)olvasót éppen a választott műfaja által taszított ki. Ugyanakkor a napló megjelenését követően a szerzőtől is elszakad, és önálló életet kezd élni. A Lakatlan sziget „a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. így természetesen metafora is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája..." - írja Fűzi László, és ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az írók zömmel olyan könyveket írnak, amilyeneket olvasni szeretnének, akkor megérzésem szerint naplófolyama egyben kísérlet az eszményi műfaj megragadására. A napló műfajában meghatározó személyesség elvével kapcsolatos, a naplóírás során érvényesített alkotói-befogadói nézeteit Fűzi László Tolnai Ottó művészete műfajfelrúgó műfajgazdagságának értelmezése közepette fejti ki. Ennek szellemében tapasztalhatjuk, a tudás-összefoglaló munkákból következően egyre valószínűbb, egyre bizonyosabb, hogy a világ leírása, a világ leírhatósága, rendszerezése, elemeinek szócikkekre bontása és lexikonokba sorjázása, vagy CD-romokon való egymásba fűzése nem a művészet és nem a művész feladata, „...új kapcsolatokat kell kialakítani a világgal, új, személyes kapcsolatot, átélhetővé, tapinthatóvá kell tenni, ha tetszik, kézzel foghatóvá, s ha tetszik, akkor személyessé kell formálni a lexikont is" - írja minderről Fűzi, tulajdonképpen az eszményi irodalmi műfaj követelményeit körvonalazván. Az empátia, a hozzá fűződő személyesség, és a vele kapcsolatos kíváncsiság nem más, mint az élet és a művészet kiegyenlítődésének a motorja, az új művésziség (persze Fűzi ezt nem mondja ilyen deklaratív tömörséggel) három pillére. „Nemcsak gondolkodik a világról, hanem megéli azt, így teremti meg gondolkodása hitelességét" - szögezi le Tolnairól, de világos, hogy egyben egy új műérzés megfogalmazására tesz e kijelentéssel kísérletet. Ennek a műérzésnek a kulcsfogalma a személyesség - maga is végtelenül személyes a naplójában!: „A személyesség nem a bezárkózást vagy a világtól való elzárkózást jelenti, hanem a világ által adott élmények továbbgondolását, mérlegre tételét." Fűzi saját naplóírását is értelmezi naplójában, vélhetően azoknak az elődöknek a nyomdokában haladva, akik a rendelkezésükre álló olvasmányok elégtelenségéből fakadóan maguk írták meg az általuk elképzelt, „eszményi műalkotás" irányába kalauzoló szöveget. Akik a hagyományőrzésből a hagyománytörés szükségszerűségét tapasztalták, a hagyománytörésben a hagyományőrzést valósították meg, az irodalom szüntelen palimpszesztjében egyensúlyt teremtve a kivakarás és a felülírás között. Sőt, Fűzi túllépi ezt az equilibrisztikai alaphelyzetet, az ő kivakarásai és felülírásai nem „szépirodalmi igényt" tükröznek, nem a teremtett világ teljességét kívánják létrehozni, noha végeredményben mégis egy létváltozat, egy létmodell összességét célozza naplója. Ez a létmód, ez az irodalommal folytatott párbeszéd a teremtett világok (Lakatlan szigetek) bejárása, ám nem a felfedezés, hanem a megértés szándékával. Több is ez a megértés szándékánál- inkább a személyesség szűrőjén való áthullámoztatás a belső dialógus célja. „Az olvasás élményét, a mű továbbélését, finom tovaremegését az emberben" óhajtja a szerző a naplójával- az élmény abszolút személyessége mellett - megörökíteni, s maga, meg természetesen a 96
