Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre
Bálint Péter Párizsi naplója három évvel később, 1999-ben, ismét ősszel íródott. Ez a napló már nem egy tervezett mű kísérődokumentuma, műhelydarabja, munkavázlata, hanem önálló alkotássá szervesedé elmélkedés-folyondár. Mesterségében megedződött alkotó munkája, aki már nem hagyja a napi benyomások csapongását beivódni a műbe, hanem csak másnap, újraélve az eseményeket, jegyzi fel immáron mederbe terelt gondolatait. Ezt a naplót már nem a külső, a megtapasztalt események komponálják szétszóródó egységbe, hanem az alkotói szándék, amely eleve mások elé kívánja tárni a maga tépelődéseit, vívódásait, az írói mesterség szakmai oldalán felvetődő kétségeit, a nyelvi éberség állandó izzásban tartását, és mindezekkel a szakmai dolgokkal párhuzamosan a kálvinista erkölcsi normákba való kapaszkodás önfaggatásait. Az egy hónapot átfogó napló terjedelme két és félszerese a három hónap magányát rögzítő leuveni naplónak, kompaktságát a szerző néhány 1995-ös, úgyszintén Párizsban készült feljegyzésének beiktatásával nyomatékosítja, láttatván, hogy tervezett és szervezett szöveget kívánt a naplójával létrehozni, Pessoa „Mindig csak másnap írok mindent"-megfontolásával, akkor lejegyezvén az újraélt élményt, amikor már hű képet képes árnyalni lelkiállapotáról. „A napló - írja erről az írók levelezését és bensőséges naplóját Párizsban tanulmányozni szándékozó szerző -, illetve annak nyers változata kiváló alkalmat nyújt a születésük pillanatában fontosnak tűnő gondolatmorzsák, az analógiákon vagy fikciókon nyugvó képzettársítások, illékony természetű benyomások, a mások művein töprengés közben támadt műcsírák és töredékes gondolatfutamok rögzítése, s mindezek után a kiindulási ponthoz való visszatérésre, hogy újra- és átgondoljuk azt, amit kivajúdása után megoldottnak, vagy éppen továbbfejleszthetetlennek, arra érdemtelennek hittünk. Ekként a napló (az enyém, vagy főként az enyém), végleges formájában nem biztos, hogy a megnyilvánulás pillanatát, az írás közvetlen jelen idejét mutatja meg, sokkal inkább igaz rá az, hogy egybeszervesíti a papírra vetés és az átírás két, egymástól hangulatban, éberségi állapotban eltérő jelent, amely az olvasás során többé már nem érzékelteti az eltéréseket." Kötetlenül, korlátok nélkül, gátakat figyelmen kívül hagyva írni - ez a naplóíró igazi célja, munkájában is élve azt a szabadságot, amit ösztöndíja tett lehetővé számára, vagyis hogy akkor és azt tegye, amihez éppen kedve tartja. Ezért nincs külön művészi témája a naplónak, az események nem kötelezően időrendi sorrendben sorjáznak benne, töredékessége folytán elveszíti filmszerűségét, és fittyet hány a tematikus aránytalanságokra, hiszen nincsen olyan elvárás, ami megkötné a naplóíró kezét. Végső bírája ugyanis önmaga, ítéletének igaz vagy hazug volta a napló olvasója előtt is megvilágosodik, ugyanis „minden mondata, köntörfalazása vagy magamentegetőzése elárulja, hogy miként is kell gondolkodnunk róla, mennyire tartsuk szavahihetőnek saját pőrében elmondott vallomásait". A folyamatos önvallomásnak azonban léteznek diszkréciós határai, amelyek nem őszin- tétlenséget generálnak, vagy valamiféle öncenzúrából eredeztethetők, sokkal inkább a helvét hitű szerző erkölcsi magatartásából fakadnak: „írok, húzás és mérlegelés nélkül, de nem adom meg (vagy csak részben) azt a lehetőséget, hogy magánéletemben vájkáljanak idegenek; így hát kipontozok: magamból részeket. A nagyobb baj csak akkor következik be, ha írás közben önmagam számára is megnyitom a zárójelet, és hosszas töprengés után sem igyekszem kitölteni a hiátust, mondván: ugyan ki, mely' árgus szem ellenőrizheti mit kellett volna írnom a három pont helyére, ha lett volna merszem hozzá." A műfaj és szerző kölcsönös, gyümölcsöző egymásra találásáról a következőket olvashatjuk Bálint Péter elmélkedései között a Párizsi naplóban: „Ezek a külföldi ösztöndíjak és idegenben vezetett naplóim kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy szemügyre vegyem, mennyire távolodtam el önmagámtól, vagyis attól a kamasztól, aki annak idején egyetlen jelszót hangoztatott: csak nem be- és meghódolni. Az írás nem másságom mutogatása, nem tehetségem kibontakozása a számomra, hanem akaratedzés, a kívülálló, a rendbe 95
