Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre
rizálása mellett igazán komolyan belgiumi ösztöndíjas tartózkodása során kötelezte el magát a rendszeres naplóírásra, de nem amiatt, mert a leuveni könyvkereskedésekben és antikváriumokban fellelt relikviái között a naplóíró írók műveinek több nagyszerű példája is szerepelt, nem is az egyetemistaévektől legkorábbi író-mestereként imádott André Gide- művek ösztönözték e vállalást, hanem nagyon egyszerűen és nagyon emberi módon, az otthonától, a tanulást és az alkotást egyesítő, meghitt saját szobától elválasztó, ezerhatszáz- ötven kilométeres távolság, az itt-lét és az otthoni nem-lét között érzett nagy-nagy távolság, az idegenben rászakadó magány rettenete, a kívülállóság, pontosabban a kirekesztettség nyomasztó szorongása indukálta a világ és az én viszonyának e sajátosan öntematizáló cselekvését. Lélektani késztetés vezette inkább az író gondolatait, mint szigorú program; a program talán formailag terelte mederbe a mindennapokról egyre nyomasztóbb tudósításokat adó feljegyzéseket, különben aligha fordulhatott volna elő, hogy a naplóíró csupán egyetlen alkalommal utal benne a készülő regényére, egyszer egy tervezett művére, egyszer ösztöndíjas kutatásának témájára, és alig néhányszor megkezdett, olvasmányélményeiből örvényként előhullámzó esszéire. A napló azonban véresen komoly dolgokkal foglalkozik, és nem kerülhetjük el abbéli érzésünket, hogy műalkotásként megkomponált szöveget olvasunk, a szerzői önvizsgálatok és kömyezettapasztalatok újra és újra föltoluló honvágyat korbácsolnak, aminek egyre nehezebben áll ellen a szerző, vagyis a (regény) hős(e), akinek egy hűvös őszi koncerten szerzett meghűlését a napló utolsó bejegyzése tragikus katasztrófává növeszti, az albérleti szoba apokaliptikus rendetlenségében ez a tragédia csak azzal oldható fel, hogy a naplóíró összecsomagol, és elindul haza, feleségéhez, negyedéven át nem látott családjához, nekivág az óceánnyi távolságnak, a saját szobától elválasztó ezerhatszázötven kilométernek. Akár egy regényben. Bálint Péter szerint két fajtája van a magánynak: „az egyik az elrévedésnek, a lélekbe zárkózásnak, a tudat és a lélek működésére összpontosításnak az állapota, amely nélkülözhetetlen az alkotáshoz, ezért a gondolkodó ember számára természetes létállapot. A másik az a végtelen búskomorságot, mély apátiát, gondterhelt álmodozást és állandó elvágyako- zást jelentő lelkiállapot, amely a száműzött, társasági körökön kívül rekedt embert jellemzi, aki otthontalansága és társtalansága okán mindig is késztetést érez arra, hogy elmenjen valahova, mindegy is hova, csak el a megszokott és elviselhetetlen környezetéből, amelybe nem tud beilleszkedni. Egyvalamiben a magány mindkét fajtája megegyezik: a magányos lélek állandóan úton van, ha csak képzeletben is, állandóan átalakulóban van az egyik létállapotból a másikba, úgyhogy bajosan tudná a koordinátáit megadni." Miben lelhet társra az elmagányosodó intellektus? Kétségkívül az utazásban, így lesz belőle magányos utazó. Méliusz József Kávéház nélkül című műve kapcsán a naplóírás módszertanáról értekező Mózes Attila a következőket szögezi le az utazásról: „Az utazás mindig két síkon történik, legalábbis a nagyméretű intellektus esetében: 1. térbeli, azaz valóságos síkon, az épp akkori jelenben, a látványok empíriái között és 2. egy elvontabb szellemi-érzelmi síkon, mely az előbb említett síkról szökken föl, aztán megjárja a maga szellemi odisszeáját régmúlt korok és kultúrák világában, áttűnik a mostból egy másik időbe, mintegy alábukik, s ha a látvány keltette élmény igen erős intenzitású, e másik síkon »történt« élmények átmenetileg jelenné válhatnak, egyenrangúsodnak a Valódi jelennel, vagy éppen elhomályosítják azt, elterelve a figyelmet arról, hogy végül is az emlékező jelenének talpazatán állnak. A másik irány: az eszmék legelvontabb síkjára landol az utazó, mintegy reflexiókba foglalja a látottakat, így ostromolja a puszta látvány lényegét."6 6 Mózes Attila: Céda korok történelme. Válogatta Markó Enikő. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004. 139. o. 94
