Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Jász Attila: Egy másik élet reménye

Villányi A bordó kalap című verse mögött hasonló élményt lehet sejteni. A vers feszes és kihagyásos szerkezete miatt csak egészében idézhető, idemásolom:

Álmomban egy liftre nyílt szobám. Mezítelenül vártalak Újra és újra szétgördült az ajtó, ismerős vagy kevésbé ismerős arcok bukkantak fel, mint itt a villamoson.

Tévelyegtem az idegen város házai között. Láttam, ahogy lassanként befagy a parányi tó, s a szűkülő vízre zsúfolódnak a madarak. Aztán kiderült nem is hattyúk, hanem a Mama hajdani macskái, az én tanítómestereim gubbasztanak ott.

Követtem Nagymamát a jól ismert házba. Fejemről leemelte bordó kalapomat, s homlokon csókolt. És mindvégig tudatában voltam annak, hogy már eltemettük. Kérte, hagyjam őt, éljek.

(Tudod, ha nem hal meg a Mama, talán nem is szeretek beléd.)

[Maszk és módszertan]

A metamorfózis-játék és a „mintha"-cselekvés kapcsán írja a kötet egyik kritikusa, hogy „szívesen ragad meg a költő olyan élethelyzeteket, amelyekben (...) a gyermeki fantázia és a felnőtt TUDÁS sokértelműsége, a legtermészetesebb módon jelen időben fókuszálódó összes idővonal úgy szerveződik költészetté, hogy a valóságosság élményét és a tudat működésének kedves vagy groteszk fintorait egyszerre tapasztalhatja meg az olvasó".

Igen, lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy a dolog ennyire bonyolult, leckeszerű. A költő, jelen esetben Villányi László mindezt nem láthatja át mindig előre, valószínűleg nem is tudatos választásról van szó, hogy akkor most ezt az utat vagy módszert fogja követni. (A vers akkor jó, ha csak úgy magától, minden szándék nélkül - természetesen - kihajt a költőből, mint faágból a levelek, mondja valamelyik levelében John Keats, Villányi másik nagy kedvence.) És hozzátehetjük, mindegy, hogy csak így érezzük, vagy valójában így is keletkezett a mű...

Villányi prózába burkolt véleménye ez esetben is érdekes, még akkor is, ha ismét nem ad konkrét megoldást, és éppen ezzel hívja fel a figyelmet valami másra (ismét a Vivaldi- utószóban):

Tévedés, ha valaki azt állítja, hogy felvettem Vivaldi maszkját, vagy más szokásos magyarázatot keres. Egyszerű reinkarnációról van szó. Vivaldi én vagyok. Én Vivaldi vagyok. Tegnap kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam, pedig sohasem tanultam zenélni.

Szerintem, ha nagyon kell valami kézzelfogható módszertant alkotni e versek kapcsán, sokkal inkább az álom lehetne a keresett mechanizmus. Az ember az álom és ébrenlét határán kerül olyan állapotba, hogy hirtelen nem tudja eldönteni, tényleg megtörtént-e, amit álmodott vagy sem. Amikor összekeveri önmagát álombéli alteregójával. Például az éjszaka olvasott Vivaldi-monográfia hatására Velencébe képzeli/álmodj a magát, a zeneszerző helyébe.

De azért ez az állapot nem nevezhető szerepjátéknak. Vannak költők, akik imádják a szerep verseket és a maszkos bújócskát, ám Villányi (az eddigiekből is jól láthatóan) nem ilyen. Ő halál komolyan veszi a naplóírást, és tényleg úgy írja meg, mintha Vivaldi lenne. És itt az említett kritikus példáját, Weöres Pszichéjére való hivatkozását elhibázottnak vélem. A problémát inkább Csuang-ce pillangó-története vagy Szabó Lőrinc - eléggé

89