Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Jász Attila: Egy másik élet reménye

keveset tudhattunk meg valós életéről. (Hiszen csupán az általa versbe emelt mozaikdarabokat ismerhettük meg, melyeket éppen láttatni akart.) Villányi rejtőzködő alkat, keveset lehet tudni az életéről-gondolkodásáról még a vele személyesen érintkezők számára is, ezért izgalmas feladat a versek szövegkapujának megnyitása. Verseiből zárkózott személyiségén túl elsősorban poétikai tapasztalata süt át, ahogy elmondhatóvá teszi nehezen kimondható érzéseit-gondolatait és emlékeit. Ehhez például Vivaldi személyiségét és életét kölcsönzi önmagának. Mégis, ezekből a versekből többet ismerhetünk meg valódi lényéből, mint korábbi verseiből.

Ezt ő is érzi, érzékeli, ezért szándékosan összekeveri a két életet, valóságot és fikciót, amelyből kitűnő prózadarabok születnek, és aminek egyik legkézzelfoghatóbb kísérlete a Vivaldi naplójából-hoz írott (kötetbe még nem került) játékos utószava, Egy másik évszak címmel:

Az ember oly sok mindenre képes, ha versről van szó. Bizonyára így gondolták azok is, akik ravasz kérdéseket tettek fel a könyv keletkezését illetően, bonyolult magyarázatot várva. Ki kell ábrándítanom őket. Az egész sokkal hétköznapibb, mégha kevéske regényesség keveredik is a történetbe.

És ezután számos verziót lehet olvasni, hogyan is keletkezett a könyv. Ki inspirálta, kitől kapott üres füzetet ajándékba, mit látott, hogyan is lett, lehet ő Vivaldi reinkarnációja stb. Ám a jegyzetek - rendkívül ügyesen és szórakoztatóan - egymást írják fölül, hogy a végén azt kelljen írnia:

Bevallom mindegyik variáció igaz. Legalábbis egy-egy részlet mindegyikben fedi a valóságot, így ha a kíváncsi olvasó aláhúzza a megfelelő mondatokat, összeállhat a könyv keletkezésének története.

Jó vicc, nevethetünk rajta, de mégis... Mégis a munkamódszerét írja le itt Villányi, szándékosan elhallgatva az egészen konkrét dolgokat. De a lényeg mégis ki van mondva: a valóság egy-egy rá jellemző részletét emeli ki, és mintegy filmkockánként rakja össze saját történetét. Tulajdonképpen - mint minden igazi költő - mindig ugyanazt a történetet, ami - mint ahogy a könyv készülésének történetei-verziói is - mindig egy kicsit másként hangzik, más tűnik fontosnak ugyanazon dolog/érzés kapcsán.

Korábbi verseiben ezek a vágások érzékelhetőbbek voltak, tehát a finom átmeneteket nem tudta mindig láthatatlanná oldani valóság és fikció között. A Vivaldi-versekben viszont annyira profi vágástechnikával dolgozik, hogy nem érzékelhetőek a különbségek. Mindegyik variáció igaz lesz/lehet. Valószínűleg azért, mert ő maga is igazán hisz, hinni akar ebben a másik é/ef(lehetőség)ben.

[Visszafelé olvasva]

Utólag minden sokkal egyértelműbb(nek tűnik). Mindig. Ugyanis ki sejtette volna, hogy Az alma íze beszédes című Villányi-kötet utolsó, negyedik ciklusa, Négy évszak címmel majdan egészen más jelentőséget kap, mint azt az akkori olvasáskor gondolni lehetett volna.

Négy évszak, szokványos cím, és még csak nem is volt kötelező Vivaldira gondolni. Ráadásul a szerelmes versek gyűjtőhelye is lett e ciklus. A tartalmiakon kívül érdekesek a formai azonosságok is. A Villányi által megteremtett prózaverstípus, azonkívül a zárójelek kiemelt fontosságú használata (A szabadkai villamos kötetre is érvényesen) jellemzi. Visszafelé olvasva tehát, akár a válogatott kötetben is, e két rendkívül egysé87