Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Zelei Miklós: Aki a fegyverét nem dobta el

Puskám volt ötvenkettőtől hetven- háromig, majd aztán levették rólam. És amikor hetvenötben kimentem, megint adtak puskát. Nyolcvannégyig kolhozfegyver volt a kezemben, vadászpuska. Akkor az történt, hogy két sztorozs, mezőőr, leitta magát, egymásra lőttek, és emiatt a milícia összeszedte a puskákat. Amíg volt, füleseket ejtettünk a konyhára.

Majd amikor megjött az, hogy adnak Magyarországról kárpótlást, elmentem, Ungvárra, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséghez az irodára, beiratkoztam, szóba is álltak velem. Aztán elmentem a magyar konzulhoz, ott azt mondták, hogy arra még nem kaptak engedélyt, hogy ilyennel foglalkozzanak, mint amilyen én vagyok. Nem adhatnak nekem semmit. Szépen megköszöntem nekik, és hazatértem.

Azok a magyar katonák, akik eldobták a fegyvert a fronton, és fogságba kerültek, ők kapták a kárpótlást, mert visszatértek két év múlva, három év múlva, amelyik még később. Ok kaptak.

De én különbséget teszek a hadifoglyok között!

Az egyik az, aki nem önként ment fogságba, és tulajdonképpen nem is hadifogoly volt, hiszen civilként vitték el hazulról, a falujából málenki robotra, három nap munkára, amiből két-három év lett. Ennek jogos a kártérítés.

De a másik?

Aki eldobta a fegyvert, és úgy került fogságba?

Milyen alapon kap kártérítést?

Itt van egy barátom, átlőtték a térdét, sántít ma is. Bejött velem a konzulátusra. Néztek rá, majd folyamatba tesszük. Ez volt a válasz.

Én se kapok semmit Magyarországtól.

Hiába látok el odáig.

Lukács Elek hordágyon levegőzik a kórházudvaron.

Lukács Elek falábra várva.

41