Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Zelei Miklós: Aki a fegyverét nem dobta el
Zelei Miklós Aki a fegyverét nem dobta el Nevem Lukács Elek. Itt születtem Botfalván, Ungvár alatt, a határnál, 1921. június 12-én. Ezért nevezték át a szülőfalumat, mert nem keresztelés volt az, a szovjet időben Prikordonnojénak. Határfalu. Ukránul Prikordonne volt. Ma is itt élek, öt dollár a nyugdíjam a munkám után. Ha kijövök kaszálni, mert fél lábbal is kijövök, nemcsak Szlovákiába látok át, oda ni, túl a kerten, hanem ellátok Magyarországig. Földműves vagyok, öt és fél hektár földön gazdálkodtam. Katonának bevonultam 1943. január 12-én mint családfenntartó, három hónapra, de kilenc lett belőle, mert különleges fegyverkiképzéssel visszatartottak bennünket, kézifegyverre képeztek ki Munkácson. 1943. október 6-án szereltem le. A frontra 1944. január 16-án hívtak be, április 21-én Kolomija alatt aknavetőtől megsebesültem. A Prut folyónál harcoltam, Kolomiját akartuk bevenni, de ez nem ment. A hatos gépkocsizók- nál szolgáltam, vittek a tűzvonalba, megsegíteni a gyalogságot. A falut, amelyiken átmentünk, felgyújtottuk, mert sok volt a partizán. Vérfürdő volt Kolomijánál. Én az ötödik ütközetben sebesültem meg. Hátravonuláskor találtak rám, egy idegen tiszt szólt két katonának, bevittek a kórházba Nadvornára, Sztaniszlóba, Delatinba. Éjjelenként szállítottak, az is nagyon nehéz volt, mert a sztalingyertya állandóan működött. Munkácsról hoztak be Ungvárra, én kértem. Ungváron a Szent Bazil kórházban amputálták a jobb lábam. Ott voltam egészen október 26- ig. Akkor ment át Aszódra a kórház, én pedig harmadmagammal lemaradtam, irány haza. Kisszelmencből, Kárpátaljáról maradt le Kiss Gyula, és Zaharból, ami most Szlovákia, Korpa György. Na, a zászlósom is ott lakik Lukács Elek regruta, virággal a gomblyukában. 39
