Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

- Háromig? - kérdezte a néne. Mégsem hibbant meg egészen a látomásaitól, vagy az öregségtől, ami szintén lehet puszta látomás, éppen csak tévedett egy kicsit, mert azt kérdezte: - Nőügy?- Az - hagytam rá. - Maga mindig jól falazott nekem.- De most miért? - kérdezte. Okos volt megint, tehát egy kissé kegyetlen is, amikor azt mondta: - Senkid nincs. Miért titkolnád?- Megszoktam.

Visszatalált néne a józan eszéhez, beérte ennyivel, a többit letagadta. O is megszokta. A család összes férfitagja - amíg még megvolt egyáltalán, a szerelemképes állapotában legalább - hozzá fordult alibiért, s ő megvetette ugyan, lekur- vázta az alkalmi nőket, mégis értette őket s a férfi rokonok gerjedelmeit. Vénlány volt. A szobáját viszont soha nem lehetett kölcsönkérni. Zsigerben együttérzett a szerelmesekkel, de nem bírta volna elviselni kihűlt melegük helyét az ágyában. Gondolom. És soha egy szót se szólt erről.- Értettem - mondta, és lazán lógott a feje. - Bárki kérdezze, háromig itt ebédelsz.- Már itt se vagyok - mondtam. - De azért itt vagyok háromig.- Annyit várj csak, amíg a világvégét elmesélem. Azt tudnod kell.

A világvége pedig január elsejére virradóra jön el, amikor az új esztendőre kongatnak éppen. Innen a földről adják meg a jelt, mert hiszen éppen a földi vétkek büntetéseképpen lesz újra puszta, tiszta a föld. Tiszta, akár a tűzzel mosott televény. Levetkezik szennyüket a vizek, és a föld levetkezi embereit.

Előbb éjfélkor hasad a hajnal, a sötétség résein át bevetülnek a lángok visszfényei. Olyan lesz, akár az ezerszer látott, ám túl korai hajnal, de hatalmas reccse- nés hallatszik, amint az ég kárpitja meghasad, és megrogynak a világ oszlopai, égre kapnak tőle a madarak, és lille-hangon szólal a denevér. A lelkes állatok szívódnak el elsőre a sarkokban meggyűlt, a felszínre terítkezett sötétségben, ahogyan aszályos tarló repedéseiben tűnik mélybe az eső. Eső hull ezután, de kénköves, és világosabb lesz tőle minden, mint a delelő nap világánál, bűzétől pedig görcsben fuldoklik a nép, az állatok közül utolsónak maradt kutyáival. Vonításuktól megrepedeznek a falak, szilánkra törve pattannak ki keretükből az üvegablakok. Az emberek lassan emésztődnek el, kire-kire bűne mértéke szerint szabatik ki a végső szenvedés. Teljességgel elemésztődnek a lények, nyomtalanul, akár az írás a falon.

A megnyílt föld szakadékéba belehull az első városi autóbusz, aztán mindhárom székház, és rendre mállanak, omlanak a házak, senyvednek a bútorok, foszlanak a ruhák, olvadnak az ékszerek, sisteregve mennek füstbe a tábla szalonnák, és szenesedik el, hull hamvába a kenyér, akár az emlékezetben, csakhogy az emlékezet is porrá változik. Nincs, ami dacolhat a semmibe-létellel, se vaskés, se nyári alma, se telefonkészülék, se női tompor, nem számít minek mi, milyen kemény az anyaga, semmi nem időtálló, mert már idő sincsen, önmagába omlik. Semmi nem vált át másik halmazállapotba, nem olvad a fém, nem párolog el a fa, nem ég ki szilárd anyaggá a pép, mert egyetlen halmazállapot: a nincsen. Vagy a mindegy. A megváltás, más szóval. A büntetés igazából. Hiszen tűz sincsen végül, felemészti önmagát, és hamu sem lesz az alján, csak ózon. Új levegő tölti be a semmit, mi több, a semmi űrét, helyét, mert a semmi sem létezik tovább.

18