Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

Amint kiléptem a szállodából, mély, hörgő morajlás hallatszott, és megrázkódott a föld. Megcsúsztam a jégen, és talán emiatt láttam úgy, hogy megmozdulnak az épületek, mintha nagy vásznakra rajzolták volna, és meglengetné őket a szél. A hang is olyan volt, mint mikor dobogva csattog a vitorla egy hullámokon bukdácsoló hajón. Vagy csak a szívem lódult meg hirtelen. Sziréna bőgött, és fejfájdító csend lett utána.

Vége, elkezdődött, üvöltöttem magamban.

A földgolyó különböző, óceánokkal és országhatárokkal elkerített részein államcsínyek, felkelések előtt vagy közvetlenül azok után mindig földrengés volt. Vagy árvíz. Politikai és természeti kataklizmák gyanúsan egybeestek. Úgy képzeltem eddig is, hogy a csapások, a nagy föld- vagy társadalmi mozgások előérzete miatt idegesek, felajzottak a frontérzékenyebb emberek, és emiatt idéznek elő mozgalmakat, forradalmakat, lépik át az elkoptatott, alacsony tűrésküszöbüket, tántorodnak át az új világba, szakadékba. Az érzékenységük egyszeriben eltompul, ugyanakkor kiélesedik, tompán érzékelik a veszélyt, és élesen a változást, a szükségét legalább, és emiatt betegen, szinte vakon, süketen, bedugult füllel, káprázó szemmel mennek a víznek, falnak, szuronynak, és inkább hajlandók áldozattá válni, mint elviselni a fülzúgást, a tébolyító szívlüktetést, a sikítva pengő idegek remegését. Azt nem tudtam csupán, hogy a világ nagy ösz- szefüggések közepette a lázadásoktól reng-e meg a föld, vagy a földrengés váltja ki a felkeléseket, hogy aztán elmossa őket a soros vízözön, Noéstól.

De ez itt nem volt egyéb, csak a szerdai bányaomlás. A törvényszék elől, a virágágyásból eltűnt a szökőkút, és egy port okádó gödör mélyéről bőgött fel a tegnapi tehén. Nyákos hangszálai remegését is érezni lehetett a lécrecsegésben, kőbuffanásban. A gödör még egy utolsó porgomolyt pöffentett, aztán elcsendesedett. Elraktározta a többi ócska holmi mellett a szökőkutat és a tehenet, akár egy múzeumi pince.

Hárman jöttek szembe velem, lefelé a lejtős kis terecskén, egymásba karolva, óvatosan, lábukkal tapogatózva. Vastag zoknit húztak cipőjükre, nehogy az újabb gödörbe csússzanak a járda jeges maradékán. Egy rókabundás, elegáns asszony haladt középen, hátizsákot cipelve, abban egy malacot. A malac otthonosan, kedvesen röfögött a melegben. Két oldalán a férfiak háromlépésenként, felváltva elengedték az asszony karját, és csitítólag rápaskoltak a malacra. Az olyankor elhallgatott, csak a zsák száján szuszogta kifelé a párát, aztán újrakezd- te a röfögést. Az volt az anyanyelve.

Nénikémnél kulcsra volt zárva a kapu, ajtó, mintha még ellophatnának valamit az egy udvari almafán kívül. Lecsupált legfelső ágán a fagytól ráncosra aszalódott, megbámult batul alma lógott.

Kiabáltam, hogy hallhassa bárki. Télen valahogy tágasabb a tér.- Hahó, itt vagyok. Én vagyok itt.- Gyere - mondta nagynéném halkan morogva a kapu fölött, miközben kinyitotta. - Tudtam, hogy jönni fogsz még. Beszéltem az éjjel anyáddal.

Cipő nélkül, harisnyásan ment be előttem a házba a fagyon, a fekete hóba lapátolt ösvényen, a fehér hófalak között. A hófalak derékig értek, mintha ókori város romjai közt jártam volna egy lábra kelt szobor nyomában. Nem ártott neki a hideg.

16