Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)
Em védelmébe fogadta a kicsi nőt, és mindegyre megrótta Kutyát, amiért nem elég figyelmes, és hanyagul bánik vele. Mintha nekem rótta volna fel. De biztosan kuncogott ezen magában. A kicsi nő pedig magasba bökte pisze orrát és azt mondta erre: hallod? De nem hallottuk, se Kutya, se én. Azon a vasárnapon, amikor megláttam a vérét, tíz óra tájban, csendesen ejtőztünk, húsunkban tompán zsibongott a fény. Addigra az összes fűszál felegyenesedett, a tövükbe legördült harmatcseppek is kezdtek elszáradni, beivódni a földbe. Az embernek kedve támadt utánozni a harmatcseppeket. Jóleső unalom volt. Ez a mi kirándulásunk lázadás, mondtam, és egy napverte gyertyánfa tömör koronáját néztem. Öntudatlan lázadás, legalábbis a célja. Egészségesek akarunk maradni. De miért? Mert túl akarjuk élni ezt az egészet. Megpróbálnak lassan, módszeresen elpusztítani, kiéheztetni, vegyszerekkel megmérgezni, és főleg elvenni kedvünket az élettől. Ne beszélj ilyeneket, mondta Kutya. Nem szabad. Mi dacból, dühünkben vagyunk egészségesek, szívjuk az ingyen levegőt, az ingyen napsütést, mozgunk, és úgy teszünk, mintha élnénk, hadd pukkadjanak meg, dögöljenek bele ők a kudarcukba. Néha azért táncolunk is, mondta a kicsi nő. Em hallgatott, mint a fű, és én ettől azt hittem, a kedvére beszélek. De az is lehet, mondtam, hogy eddzük magunkat. Azzal az öntudatlan reménnyel, hogy lesz „egyszer majd", és akkor majd mi... Mindig valami ellen reménykedik az ember. Nem, mondta akkor Em, tompán és elszántan. Mellettem, fölöttem állt, éppen a bokáját láttam. Nehézkesen kibuggyant, szinte kitüremkedett belőle a vér. Egyetlen kő volt a tisztáson, azt hiszem, abba rúgott bele rejtett dühében vagy elkeseredésében, de lehet, hogy irtóztató unalmában. Sötét, már-már fekete, sűrű volt a vére. Keskeny, dudoros csíkban, lassan csörgött lefelé, le a szemem előtt, le a bokacsontjáig, ott megállt, véget ért. Olyan volt, akár egy napvilágra került ér: önveszélyes. Most úgy láttam, a földbe csörgött a vére, a fű közé, és azt gondoltam: ez ő maga. Volt. Az esendő, sötét erő. Okkult hatalom. Egy vörös csíkba sűrűsödött test: hatalmas és meddő. Lenyaljam? De csak megérintettem. Megrázta a bokáját, súlyosan szétfröccsent róla a vére. A fűre, a kőre. A kis nő sikított egyet: ó! Em kacagott, azt is tompán, elszántan: Ne félj, csak én vagyok. Hazamentünk. Néztem a meztelenségét, ahogy az ágynál egyszerre megjelent. Válla gyönyörű ívétől szinte elsírtam magam. Szívszakasztó volt hónaljánál az a két lágy redő. Tested, ez a független ország, mondtam. Te bozsó, kacagott. A teste volt a hazám. 14
