Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

csomagot, bádogvödröt, vesszőkosarat, turmixgépet, de úgy vettem ki, inkább kültelek széle az a hely, nagyon messze innen, ettől a várostól. Arra csak a madár jár.

A madár is a nyelve által vész el, mondják. Em selypegett egy kissé, alig észrevehetően, bájosan, de úgy, mintha idegen tájszólást beszélne. Az is lehet, hogy nagy igyekezetében, kisiskolásként ezzel az előkelőnek vélt selypítéssel akarta leplezni kültelki kiejtését, és ezt is végleg megtanulta a himnusszal, a hazafias ódákkal együtt. Könnyen tanult, és nem felejtett.

Te selypítve hallgatsz, ugrattam.

Vannak dolgok, amikről elég, ha én tudok, mondta.

Nagy gyerekkori cipekedésekre, piacozásokra gondoltam abból is, hogy erős lábszára bokában szikáran elvékonyodott, és ott meglepő módon sötétebb volt a bőre. Gondoltam, vesszővel verték a lába szárát, ha nem kapkodta elég szaporán, hogy még hajnalban beérjenek a piacra, mezítláb a poros úton, káposztáskosárral a fejükön.

Kacagott egy kicsit. Minek hiszel? Tanár volt az apám, csak kirúgták, mondta.

Találj ki jobbat. Gyenge a fantáziád. Te nem is képzelegsz, hanem hazudsz.

Inkább hazudok, minthogy egyfolytában képzelődjek, mint te.

Cigányvér van benned. Attól ilyen a bokád.

Biztos az a vérem java, kiabálta.

A vérét is láttam egyszer, és éppen a bokáján.

Egyfolytában kirándulni jártunk, amíg lehetett. A gyertyánosban néztük a napfényt a levelek zöld hártyáján át, s a vaddisznók csülkének nyomát a dagonyában, a kis békákat a patanyomok alján felgyűlt vízszemekben. Az avaron átütött a fű. Volt egy kiszáradt tölgyfa, tetején vércsefészek, tövén a fiókák tollpelyhei és fehér ürüléke, azt mindig körüljártuk. Aztán egy tisztáson, a vadászlesektől távol - lőtávolon kívül, mondtam, de ő leintett - nagyokat ettünk és én mindannyiszor elmeséltem, hogy diákkoromban itt sütöttük meg a patakból kifogott rákokat. Kitéptük farokuszonyuk középső pikkelyét és azzal együtt az egy szál belüket, parázsra raktuk őket, s amikor pirosra sült, feltörtük a páncéljukat. Jó fog kellett hozzá.

Az én fogam jó, mutatta Em, fogjál nekem rákot.

Levegyszerezték a vizet, mondtam, kipusztult a rák.

Hagyjad, mondta Em.

Nem akart ilyesmiről beszélni, még észrevenni sem, de úgy félt a fertőzéstől, betegségtől, mintha az összemocskolhatná, ezért aztán erről sem beszélt.

Később velünk jött az erdőre Kutya meg egy nő. Kutya mindig tudott húst szerezni, a nő pedig a szeretőm volt, amikor még nem tudtam jobbat kezdeni magammal, mint amit vele tettem szombatról vasárnapra virradóra. Üdítően buta, duzzadozó és síkos bőrű nő volt, kedves és felejthető, egyedül a mutatóujja emlékezetes, s azon a hegyes köröm: mindent megbökött vele, embert, asztalt, zsírpapírt, és olyankor azt mondta: ó! Egyszer belebökött egy döglötten az útfélen heverő, hideg kutyába. Az égre is böködött. Ó!

A hatalmas ég valóban olyan volt, amire csak annyit lehetett mondani: ó. Én még ilyen piciny véleményt is restelltem nyilvánítani róla.

13