Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)
Lakásában férfinak a nyomát sem lehetett látni. Mintha mindig is egyedül élt volna benne. A gyász mindig rendetlenséget okoz, de itt minden bútordarab, tárgy már-már kegyeletsértően, illetlenül állt a maga helyén. Nem volt sok hely, zsúfoltság volt, ez pedig a rendhez nem illett. A panelház harmadik emeletén, a két kis szobában nagy faragott tálalók, komódok, asztalok álltak, és vaskos aranykeretes festmények függtek a falakon. Később, amikor már hullamosónak sem vettek fel - csupa dacból próbáltam annak szegődni -, vele együtt megkedveltem a bútorokat, és első ízben akkor vesztem össze Emmel, amikor árverésszerűen áruba bocsátotta őket, mert kertes házba akart költözni, hogy kutyát és tyúkot tarthasson. A kutyát simogatásra, a tyúkokat sültnek és a tojásukért. A vevők a külső szobában méregették a holmikat, mi meg a belsőben veszekedtünk. Szerintem éppenséggel egy kertes házban lett volna helye a berendezésnek. Az enyém, mondta sokszor, annyiszor, hogy már szinte tagadta egyik szavával a másikat. Az enyém. Megszabadult - úgy éreztem, megszabadult - a bútoraitól, melyek eredetét soha nem sikerült kiderítenem: lehet, hogy a szüleitől örökölte, vagy egy latin tanár özvegyétől vásárolta, aki viszont egy kitelepülő agg gróftól vette, és az egyik szekreterfiókban, a fenéklap hornyában még mindig ott lapult egy évszázaddal ezelőtt írt cetli: 1 lat sáfrány, 2 köböl búza, 100 cigányszög, bor 20 akó. Szerettem nézni, ahogy vörösbort iszik: keveset és élvezettel. Szerettem az ajkát a poháron. Sötét, már-már lila volt az ajka. Sokat evett, és nagyra nyitotta hozzá a száját. Azt is szerettem nézni. Letettem a kést, a villát - ezüstkést, ezüstvillát -, és csak néztem, szerettem, ahogy a szafaládét, tökfőzeléket falja ezüst evőeszközökkel. A haja valahogy idegen volt. Nem lehetett megszokni legalábbis. Csigás volt, érdes, fekete, de fakó fekete, szinte őszülni kész. Szorosan hátrakötötte, s így kitetszett kissé szögletes fejformája, dudoros homloka, de amikor először állt meg előttem igazán, és szétrázta a haját, meztelenségét mintha ernyővel védte volna a hatalmas bozont. Hónapok múlva, egy este sima foltra tapintottam a hajában, mint holmi titokra. Valamilyen, talán petefészek-gyulladástól érme nagyságú helyen kihullt a haja. Kopaszodsz, kacagtam. Zokon vette, pedig még a kalácsfonatot formázó, nedves orrcimpáján is képes volt velem nevetni. Arra azt mondtam: olyan, akár egy fajkancáé. Nem ismerted anyámat, mondta. Az igen! Kiigazítottam: nem az, hanem ő. Nem ő, hanem az, mondta. Bizony: az. A kopasz folt azonban - talán - a zsigeri balesetére emlékeztette, mely miatt nem szülhetett gyereket, sértette, hogy valahol bent, titkoltan fogyatékos a hibátlan teste, és ezt én felfedeztem. Neked meg csontkinövés van a lábad öregujján, mondta. Más bajunk nem volt. A nyaka erős volt, mint ki súlyos terheket cipelt a fején, egyenes testtartása is ezt sugallta. Keleties ábrándok merültek fel bennem, amikor azt mondta - nem mesélte -, hogy valóban olyan helyről származik, ahol fejük búbján hordják a 12
