Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)
lehet éjszaka, egyedül az ágyban, amit titkolni kell, akár a cinkos jelszót, sőt rejtegetni, mint a közös kincset vagy a házasságtörést, és mindez az összetartozás és a lehetőség, az esély kéjét váltja ki. Hogy mindjárt, nemsokára... Most, most, meglesz. Más lesz. Feljutsz, átjutsz, túl leszel, odaát vagy. De általában hosszú a várakozás, a kívánkozás és a félelem. Úgy csinálják, mint a profi kurva: sokáig izgatnak, hogy röviden élvezz. Aztán a csúcson azonosul a lény a kérdéssel, ügygyei, magasabb céllal, amit kimondatlanul kínáltak fel neki, pusztán azzal, hogy megtestesítik. Meg-tes-te-sí-tik, Lucille. Hatalmas találkozás ez, Lucille. Te lész a rész, te lész az egész. Megtudod, hogy ember vagy. Aljas és nyomorult, kicsi és halálra sebezhető - de éppen ez a szép benne, Lucille. Nem is szép, de nagyon igazi, ami szinte ugyanaz. Azt hiszed, a lelkifurdalás taszított öngyilkosságba besúgókat? Ugyan! A végső kéj vonta őket. A teljes azonosulás extázisa. Nyolc évvel ezelőtt ült szemben velem Kutya a széles, gömbölyű vállával, nagy fejével, durva szőke sörényével, és én úgy éreztem, nem mástól fél, csak az impotenciától. A nőt viszed? - kérdezte Kutya nyolc évvel ezelőtt. Maradj magadnak, Kutya, szóltam rá. Add át nekem, mondta. Vigyed, ha menni akar. Csak egyet mondj meg. Mitől vannak azok a kis ráncok az arcán? Nem beteg? Egészséges, Kutya. És keveset eszik. Ültem a tükörrel szemben, most, a nagyon is jelen időben - a jelen idő, mint egy hotelszoba - , és úgy láttam, hogy az imént - egy órája? másfél? - eltűntek Em arcáról a kis függőleges ráncok, a hét év feszessé, üvegesé tette a bőrét. Fénykép volt, egy tárnában. Olyanok voltak azok a hegszerű vonalak, mint a törzsi jelek. A többi nő nem viselte, csak ő, a főnökük. Mint mikor dörzspapírral törölnek tisztára egy almát, mondtam neki. Hagyjál, nevetett. Olyan bozsó vagy! Belül te kemény vagy, mondtam, azért ez a puha bevonat. De jó a huzatod. Hagyjál, nevetett. Ne légy bozsó! Sehogyan sem tudtam róla beszélni neki. Volt a kis vonások között, a halántéka felől egy valódi heg, arról ő nem beszélt. A férje ütötte meg egy csillaghegyű csavarhúzóval. A férj aztán meghalt. Mindig is szerettem volna megkérdezni, az ő átka fogott-e rajta. A sötét ereje. S hogy azt hol rejti. Mert derűs volt, mint kinek nincs életrajza. Mintha nem ismert volna férjet, szeretőket, és nem provokálta volna ki azt a csapást a csillaghegyű csavarhúzóval: a megjelölést, a beavatást. Én hordtam a fickó ravatalához a koszorúkat, mivel a temetkezési vállalatnál dolgoztam éppen, ő meg úgy állt ott, egyszerre bizonyos lettem benne, hogy a férj öngyilkos lett, nem vonatbaleset érte. Szétnyílt ajkai közt lélegzetvételekor csillogó nyálcsík remegett. Édes nyál lehetett. Hazakísérjem? kérdeztem tőle. Gyere! Rám szólt: gyere! Hazavitt. 11
