Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

Kutya pedig jó tanuló volt. Kutya élvezte az életet. Megtanulta a szabályt, és élvezte, hogy eligazodik benne, betartja, és ezzel mintha ő maga alkotná meg. Szerette Kutya, hogy élni hagyják, s azokat is, akiken múlott. Nem kellett egyebet tennie, a kérdéseikre felelnie csupán, s máris mintha a társaságukba, a barátságukba fogadták volna. Kitört Kutya a köznapi körből, s úgy hitte: fölfelé jutott, hiszen a mélységen kívül nem ismert más irányt. Kétfelől zárva volt a tér, szó szerint. Fegyverrel őrizték az országhatárt. Át lehetne menni akkor, mondod te, Lucille, a szerelembe, alkotásba, csakhogy nem tudható, Lucille, hogy azok a mélybe vagy a magasba vezetnek-e - végül -, hogy honnan lehet megszerezni hozzájuk az erőt. Közhely volna mindez, kedves Lucille, ha nem volna való. Te még elképzelni sem mered, nemhogy átérezni, de itt természetes. A veleje, a velejárója. így mondják, ugye? Az élet rendje. Rend is, élet is, Lucille, de külön- külön. Ahhoz képest egy „elbeszélgetés", kihallgatás, de akár vallatás: felszabadulás. Az „együttműködés": már-már öröm. Érzed, hogy „benne vagy". Érdekli őket a véleményed. Kíváncsiak rád, fontos ember vagy tehát.

Kikerült Kutya a kis életéből, s úgy érezhette: be egyenest a hatalom, az erő körébe. Nem volt semmi rossz abban, hogy válaszolt, hiszen úgyis mindent tudtak. Azt mondták legalábbis. És persze, hogy tudtak, különben nem övék a hatalom, a tudásuk tette rá érdemessé őket, gondolhatta Kutya. Szerintem ezt elgondolni is képes volt. Azt is tudták, hogy éppen neki, Kutyának kell kérdéseket feltenniük, hogy választ is kapjanak. Ha meg a tetejébe ő maga fogalmazott meg kérdéseket - teszem azt, rólam -, és felelt is rájuk: hát, az nagy erőt adott neki. Az olyan volt, mintha ő lenne ők. O „azok" lenne. Elvégre őt is érdekelte, mi van, mi lehet, mit tehet velem, s ebben egy volt azokkal, akiknek válaszolt, vagy kérdéseket sugallt, ha más volt is rá az oka. Kutya tudta, vagy képzelte, hogy dönthet a sorsom fölött, és aztán már nem kell szégyellnie, hogy tőlem tanult onanizálni.

De ez még mindig csak a felszínes magyarázat, Lucille, mélyebben, illetve magasabban, vagy valahol olyasmi van, amit nem kell magyarázni, nem is lehet, mivel nem is értjük.

Létezik az önfeladásnak egy élvezetes foka is, Lucille. A módja, oka különböző lehet. Ez viszont önfeladás, de nem áldozat, Lucille. A szeretkezésben is megtörténhet. Amikor hiányzik belőle a dévajság, az öröm, élvezetes, de már- már tragikus, mintha pusztán a fajfenntartásért folyna, s a párzó lények kegyetlen erővel igyekeznének kifordulni önmagukból - vagy ellenkezőleg, halálosan fegyelmezettek -, próbálnak egybeolvadni az éppen nemzett magzatukkal, hogy ha nem is a teljességbe, legalább a hetedik mennyországba jussanak vele. Általa, jó, Lucille. Ebben az önfeladásban mégis az azonosulás a legfontosabb, tehát a legélvezetesebb. Nem, Lucille, nem másokkal, nem valakivel, nem a párjával azonosul az ember, még csak nem is az életével, hanem a világrenddel, mondhatni. Megérzi magát a világegyetemben. Jól, rosszul, de érzi. Van. Megképződik. Aztán szembekerül valakivel egy párnázott ajtójú szobában, a kocsmasarokban, a parki nyilvános vécé mögött, és az rákérdez: megérinti. Felkínálja - nem, Lucille, nem önmagát, hanem az alkalmat. Egy kis bizsergető, borzongató félelmet is hozzá, előjátéknak. Egy kis izgalmat, amit újra át meg át lehet érezni, sőt fokozni

10