Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)
Olyanok. Olyanok, hogy elkapják az embert? Olyanok, tudod. De ha olyanok, miért állsz szóba velük? Különben elkapnak - mondta Kutya, s én kezdtem élvezni a dolgot, pedig siratnom lett volna illő. Állásom már nem volt, jobb dolgom se, megkérdeztem tehát: Mivel kapnak el, Kutya? Kitalálhatnak akármit. Ezek profik. Ezt mondták? Hogy kitalálnak rólad valamit? Dehogy mondták! Akkor honnan tudod? Olyanok. Olyanok, hidd el. Eszembe jutott, ott a tükör előtt, nyolc évvel később - és ez a lényeg -, igazából s valójában miért tette Kutya, s így már bántam, amit aztán én tettem vele. A gödrökről jutott eszembe, s arról, hogy a helybéliek milyen ügyesen használják a gödröket, a katasztrófát. Éppen arra, amire való. Em is eszembe jutott közben: ahogy görcsösen összeszorított öklével megtámasztotta remegését a fényes asztallapon abban a szép, szegény szobában - a Kutyáéval közös szobában -, mielőtt munkába indul. Jólesett, hogy nem csináltak gyereket. Lucille, Lucille! Tudod, Lucille, élni kell. Jobbat nem mondhatok. Rosszabbat sem. Tudod, Lucille, ezt a Kutyát nem az előmenetel, a boldogulás reménye vette rá az „együttműködésre", hanem éppenséggel a reménytelenség. Úgy gondolta, ha gondolt rá egyáltalán, és nem érezte csupán, hogy ez már mindig így lesz, nem változik, ebben telt és ebben telik tovább az élete, ez az övé, ilyen. Úgy betöltötte ez a nem-gondolt gondolat, hogy a képzelgésnek sem maradt hely mellette: hogy milyen lehetne, ha lenne egyáltalán, s nem szűnne meg ő maga is az összes létezővel. Ebben kellett neki ügyesnek lennie, okosnak a boldoguláshoz. Ne túlélésnek nevezd, Lucille, nem értheti ezt egy francia. És - gondolta, nem-gondolta Kutya - még mindig jobb kis keréknek lenni egy szerkezetben, mint homoknak. A szerkezet pedig így forog, sose másképp. Ne gondold, Lucille, hogy remélt valamit Kutya, a reményhez kétségbeesés kell vagy lázadás. A remény máshol van, soha nem itt. Nem kellett Kutyát sem megfenyegetni, sem ígéretekkel megvesztegetni, elég volt neki, ha felkínálják: éljen, ahogyan képes. Segítettek is: adtak neki annyi köznapi gondot s okot az aggodalomra, hogy ne jusson ideje, ereje másra. Ne gondold, Lucille, hogy errefelé azért ilyen katasztrofális a közellátás, mert fogytán a gabona és nem termel a gyár. Ugyan, Lucille! Nem másért szórják folyóba a műtrágyát és nem a földekre, nem másért tiltják még a háztáji sertéstartást is, és lesznek tele eltitkolt nyulakkal a fürdőkádak, nem másért fog rozsdát egy nap alatt a borotvapenge és dől össze az új ház, hanem csak hogy legyen mivel lekötniük az emberek idejét, energiáját. Azért rendeznek naponta tömeges ünnepségeket. Lenne erőd, türelmed még, Lucille, miután egyharmad napon át a kenyérrevalót kerested meg, egyharmad napig a kenyeret kerested a boltban, és éjszaka a másnapi rigmusokat magoltad, s vasaltad az ünnepi ruhádat, lenne kedved, maradna lelked, merszed másra is gondolni? 9
