Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

Hatalmas, háztömbnyi gödör mellett mentem el, s még mindig nem tudtam, Emhez vagy a patikushoz megyek-e, vagy egyikükhöz sem. A gödör morajlott. Azt kiabálták a mélyben valakik: Éljen!... és Izé nevét. Odalent gyakorlatoztak. Az elsüllyedt épület lapos tetején fehér inges, kék rövidnadrágos gyerekek meneteltek körbe, és jelszavakat skandáltak, hangjukat elmélyítette a tárna. Láttam a hajnalban fésült, lenyalt, ünnepi fejük búbját, blúzukon a sárga váll- lapot, s alatta az ütemesen kivillanó fényes kis cipőjüket, felváltva lendülő karjukat. A menetelő körben három felnőtt állt, arccal háromfelé, és papírcsíkokról olvasta, majd kiáltotta, diktálta a soros jelszót. A felnőttek ünneplőt hordtak, a két férfi sötét öltönyt, a nő fekete kosztümöt, és pálcát. A pálcával meg-megbök- ték a lépést vagy hangot vétő gyerekek oldalát, véknyát, aztán csak suhogtatták s a lábszárukat csapkodták vele.

Bizonyára kíméletből rendezték gödörben a főpróbát: melegen tartották a gyerekeket. Azok elszántan meneteltek a tisztára sepert háztetőn, de azért vigyáztak, fel ne sértse vállukat az oldalról feléjük meredő rengeteg vasvég, eltört cső, vezeték, az omlással besodródott törmelék és a járatokba temetett szerszám, sisak, szétzúzott bányászlámpa. Papírlapok is voltak odalent - szerencsétlenségek helyszínén különös módon a világon mindenütt sok a papír - , barnára ázott- száradt nyilvántartó lap, vécépapír és családi fénykép egymáshoz tapadva.

Éljen, éljen, hallatszott, és én arra gondoltam, le kellene födni a nagy gödröt, hogy ne hallatszódjék, legyen meglepetés az ünnepségen, amikor majd spontánul kitör. Ki tudja, jutott eszembe aztán, hány helyen hurráznak még, letakarva, a föld, a beton alatt, és egyszerre bizonyos voltam - lettem, bizonyosságnak éreztem -, hogy a házak nem véletlenszerűen omlanak a mélybe, hanem távoli gombnyomással tüntetik el őket, pontos terv szerint. Azt kellett volna megismerni! Egy üvegfalú laboratóriumban vagy inkább tágas irodában ül valaki az asztalánál, és reggel héttől délután háromig, egész munkaidőben nyomogatja a gombokat, egy digitális kijelzőn pedig megjelenik az elsüllyesztett épületek száma. Kétezer-harmincnégynél tartottak.

Lehet, csak azért gondoltam ezt, hogy ne kelljen szülőházam felé kerülnöm, megnéznem a helyét. Közepes, földszintes, szürke ház volt, amikor még megvolt, egyenesen az utcára nyíló bejárattal és egy kis, értelmetlen tomyocskával a tetején, alapterülete akkora lehetett, mint egy sétatéri tó. Az én szülőházam biztosan két emelettel a föld színe alatt rejti szobáiban, szék, szekrény alatt a telelő, elvermelő halakat, mert feltört a talajvíz, és most, hajnalban szabadságos katonák korcsolyáznak fölötte a befagyott tavon.

Katonák is voltak, egy másik gödörben, de azokat nem engedték látnom. Felszíni katonák kis zászlókat lengetve irányítottak el a környékéről. A hangot azonban hallottam: díszlépés döngése a posta tetején, majd összecsattanó bokák, vezényszó, závárcsattogás, aztán kórusban a kiáltás: ra-ta-ta. Takarékoskodtak a lőszerrel és a feltűnéssel.

Rendben van, nyugtáztam a gazda szemével: szegények vagyunk, kicsiből élünk, de legalább kihasználunk minden lyukat, szögletet, ha már van - lett -, természetes terepformaként elfogadjuk a gödröket és a katonákat. Különben is, mit kezdjen az ember egy ekkora odúval mást, mint hogy elfogadja? Kiabál

5