Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)

Hatalmas, háztömbnyi gödör mellett mentem el, s még mindig nem tudtam, Emhez vagy a patikushoz megyek-e, vagy egyikükhöz sem. A gödör morajlott. Azt kiabálták a mélyben valakik: Éljen!... és Izé nevét. Odalent gyakorlatoztak. Az elsüllyedt épület lapos tetején fehér inges, kék rövidnadrágos gyerekek meneteltek körbe, és jelszavakat skandáltak, hangjukat elmélyítette a tárna. Láttam a hajnalban fésült, lenyalt, ünnepi fejük búbját, blúzukon a sárga váll- lapot, s alatta az ütemesen kivillanó fényes kis cipőjüket, felváltva lendülő kar­jukat. A menetelő körben három felnőtt állt, arccal háromfelé, és papírcsíkokról olvasta, majd kiáltotta, diktálta a soros jelszót. A felnőttek ünneplőt hordtak, a két férfi sötét öltönyt, a nő fekete kosztümöt, és pálcát. A pálcával meg-megbök- ték a lépést vagy hangot vétő gyerekek oldalát, véknyát, aztán csak suhogtatták s a lábszárukat csapkodták vele. Bizonyára kíméletből rendezték gödörben a főpróbát: melegen tartották a gye­rekeket. Azok elszántan meneteltek a tisztára sepert háztetőn, de azért vigyáztak, fel ne sértse vállukat az oldalról feléjük meredő rengeteg vasvég, eltört cső, veze­ték, az omlással besodródott törmelék és a járatokba temetett szerszám, sisak, szétzúzott bányászlámpa. Papírlapok is voltak odalent - szerencsétlenségek helyszínén különös módon a világon mindenütt sok a papír - , barnára ázott- száradt nyilvántartó lap, vécépapír és családi fénykép egymáshoz tapadva. Éljen, éljen, hallatszott, és én arra gondoltam, le kellene födni a nagy gödröt, hogy ne hallatszódjék, legyen meglepetés az ünnepségen, amikor majd spontá­nul kitör. Ki tudja, jutott eszembe aztán, hány helyen hurráznak még, letakarva, a föld, a beton alatt, és egyszerre bizonyos voltam - lettem, bizonyosságnak éreztem -, hogy a házak nem véletlenszerűen omlanak a mélybe, hanem távoli gombnyomással tüntetik el őket, pontos terv szerint. Azt kellett volna megis­merni! Egy üvegfalú laboratóriumban vagy inkább tágas irodában ül valaki az asztalánál, és reggel héttől délután háromig, egész munkaidőben nyomogatja a gombokat, egy digitális kijelzőn pedig megjelenik az elsüllyesztett épületek száma. Kétezer-harmincnégynél tartottak. Lehet, csak azért gondoltam ezt, hogy ne kelljen szülőházam felé kerülnöm, megnéznem a helyét. Közepes, földszintes, szürke ház volt, amikor még meg­volt, egyenesen az utcára nyíló bejárattal és egy kis, értelmetlen tomyocskával a tetején, alapterülete akkora lehetett, mint egy sétatéri tó. Az én szülőházam biztosan két emelettel a föld színe alatt rejti szobáiban, szék, szekrény alatt a telelő, elvermelő halakat, mert feltört a talajvíz, és most, hajnalban szabadságos katonák korcsolyáznak fölötte a befagyott tavon. Katonák is voltak, egy másik gödörben, de azokat nem engedték látnom. Felszíni katonák kis zászlókat lengetve irányítottak el a környékéről. A hangot azonban hallottam: díszlépés döngése a posta tetején, majd összecsattanó bokák, vezényszó, závárcsattogás, aztán kórusban a kiáltás: ra-ta-ta. Takarékoskodtak a lőszerrel és a feltűnéssel. Rendben van, nyugtáztam a gazda szemével: szegények vagyunk, kicsiből élünk, de legalább kihasználunk minden lyukat, szögletet, ha már van - lett -, természetes terepformaként elfogadjuk a gödröket és a katonákat. Különben is, mit kezdjen az ember egy ekkora odúval mást, mint hogy elfogadja? Kiabál 5

Next

/
Thumbnails
Contents