Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
zárójel (A történetből ez a mondat az időszerű politikai erőviszonyoktól függetlenül bármikor kihúzható.) Ephemeria Silver zene Ebből aztán tényleg nagy a fölösleg. Ha kell, ha nem, mindenhol szól a zene (zene?) - mindenesetre többé-kevésbé megszervezett és határozott magasságú hangok. És nem is akárhogy. Megtámogatva zakatoló ritmusokkal, többnyire mindent lehengerlő erővel, kimerítve az akusztikus környezetszennyezés ismérveit. (A valódi zajról most nem beszélek.) Betértem egy kis kecskeméti kávézóba, egy pohár üdítővel eltölteni a várakozási időt, amíg megérkezik a közeli megállóhoz a haza vivő autóbusz. A szokásos, számomra szinte fülsiketítő módon, szólt valami a rádióból vagy lemezjátszóból. Megkérdeztem a felszolgálónőt: hogyan bírja ki egész nap ezt a hangáradatot. Mire ő megütődve nézett rám a furcsának talált kérdés miatt, s azt felelte: a síri csend borzasztó lenne! Nem kell nagyon magyarázni: neki feleslege lett volna csendből, nekem feleslegem volt hangokból. Tán még akkor is ezt mondanám, ha történetesen egy vonósnégyes Mozartot vagy egy zongorista Lisztet, esetleg egy jóféle népzenész banda „sűrű magyart" muzsikált volna a masinában. De miért az a sok hang? Félünk a csendtől, a magunk társaságától? Kell a hangkulissza, a „tapéta-zene", hogy ne kelljen befelé vagy a másik emberre figyelni? Közben nem vesszük észre, hogy a hangok túltermelésével, mérhetetlen fölöslegével a másik oldalon mit veszítünk. Ittzés Mihály zs zsinórbeszéd Talán nem is fölösleg, amiről írok? Talán inkább hiba? Akárhogy is, szívesen látnám, ha megszabadulna a közbeszédünk a kényszeres, tagolatlan, árnyalatlan, egyhangú-szenvtelen vagy -szenvedélyes, de mindenképp végtelen szóözöntől, amelyet, a legnagyobb tapintattal is, legalábbis fölöslegesnek kell mondanunk. A nyelvészszakma zsinórbeszédnek hívja nyelvközösségünknek azt a mire sem - de legkevésbé tartalomra - tekintő és öntörvényű, vagy inkább törvénytelen és szabálytalan szócséplését, amely többnyire hadarással is jár. Messzire vezethetne, ha a látleleten túl elemezni is kívánnánk a zsinórbeszéd - alighanem mélylélektani - okait. Meglehet, hogy olyasmikben is - nem kimutatni, hanem csak - megsejteni véljük őket, mint a leküzdhetetlenül tolakodó hiúság, a fontoskodás. Csak minálunk maradjon már a szó. Csak minél tovább mi szerepelhessünk és szövegelhessünk. Csak le ne torkolhassanak bennünket. Lehetőleg levegőt se vegyünk, mert akkor rögtön közbevághat valaki, és megtörik a varázs, vége szakad önző énünk diadalmenetének. Meglehet, hogy közönséges gátlásosságunkat, félszegségünket kívánjuk leplezni, ellensúlyozni szűnni nem akaró zsinórbeszéddel. Mert gondolati szegénységünkről tanúskodhat az elhallgatásunk. Be nem áll hát a szánk. Csakhogy gyors észjárás is kell ám a gyors és folyamatos beszédhez. Az meg nem mindig és nem mindenkinek van. Mit tesz ilyenkor a magyar? Ismétli a szavait. Az a fő, hogy meg ne szakadjon a beszédfolyam. Lesz belőle irdatlan sok hogy-hogy 163
