Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
(ebből már ötöt is hallottam egyszer egyvégtében) meg és-és meg akkor-akkor meg ami-ami meg akármi-akármi. Lesz is belőle már-már dadogás. Meglehet, hogy a végszó bűvöletének is áldozatául esünk. Milyen tetszetős, milyen hatásos tud lenni egy jó mondat- vagy szakaszvég! A színészek és drámaírók a megmondhatói. Mi meg csak beszélünk, de közben hiába törjük a fejünket, sehogy sem jut eszünkbe valami helyre kis záradék, hogy csattanósan, szellemesen kerekítsük le a mondókánkat. Ezért aztán csak mondjuk, mondjuk rendületlenül a magunkét - vagy inkább ontjuk a közhelyet -, és várjuk az ihletet, a csodát. Majdnem mindig hiába. Miért? Már csak azért is, mert talán minden nyelv közt a mi uráli-altaji keverék magyar nyelvünk tűri legkevésbé a közhelyet, a nyelvi szokványt. Ennek a „titoknak" meg az észjárásunkban és az ízlésünkben, az igényesség és az igénytelenség magyar dialektikájában a nyitja. Ismeretes, hogy már a szinte köznapi „helyes" magyar beszéd is - alkotó - művészt kíván. Ha ugyan nem nyugszunk bele, hogy indoeurópai torzó legyen a nyelvünkből, ha meg akarjuk őrizni egyedülálló magyarságát. Érdemes volna, mert talán ez a részben nyelvileg is meghatározott, elég rejtelmes szemléleti sajátosságunk, egész „habitusunk" szintén hozzájárul, hogy művészi-szellemi teljesítményünk részaránya jóval meghaladja népességünk nagyságrendi súlyát a világban. De mi köze a zsinórbeszédnek ehhez a szinte művészi igényhez? Az, hogy jelez valamit a nyelvünkhöz fűződő viszonyunkról. A kudarcunkat. Akkor mi hát a zsinórbeszéd? Kudarctünet. Fölösleg is, hiba is. Benyhe János Folyóiratunk megjelentetését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány támogatja. 164
