Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
számútól a 10. számúig tud ide-oda futni, láncon fogja a drót, csúszik a láncon a karika, csúszik, de csak az óltól a kerítésig, ráadásul az agyara is kitört, már csak hangoskodik, üreset harap. Hát nem szégyenletes állapot? A pírban égő eb csahol ránk a filmszemlén, a lapokban, a könyvekben, a televíziókban, a színházak mélyén. A pírban égő eb, a pírban égő színész, a pírban égő versakrobata szégyenkezik unos-untalan körülöttünk, s mi már lassan vigasztalni, föloldozni kezdjük őket, lelket próbálunk beléjük önteni; a baj nem olyan nagy, csak tudni kell elviselni. A látszat ellenére egyre kevesebben nyerítenek az 1., a 2., a 10. számú szón, az 1-es meg a 10-es keverékén, a látszat ellenére egyre többen vannak, akik a számozatlan szavakra fogékonyak, másmilyen a humorérzékük, az Eufrátesz másik partjáról érkeztek ide. A Hiúság vásárában még írhatta Thackeray: „...a tábornok olyan alantas káromkodásokra ragadtatta magát, hogy bizonyos vagyok benne: nincs olyan szedő, aki ki merné nyomatni, ha le is írnám őket. De a szívéből fakadtak, és csodálatos dolog elgondolni, hogy miket tud kitermelni és kivetni magából az emberi szív, ha az alkalom úgy kívánja, micsoda bőségét a vágynak és a haragnak és a gyűlöletnek!'' Még írhatta, mert nem sejtette, hogy ő pendítette meg azt a húrt, ami aztán egészen másképpen fog zengeni, s hogy először éppen ő tenné rá a kezét a húrra, hogy végre elhallgasson. Nem a szív termel, a nyerítés nyerít céltalanul, oktalanul újra meg újra elhörgő nyerítéseket. S ha már a kutyákat is megidéztem: a gazdáé a hang, nem az ebeké. Milyen gazda az, aki nem tudja helyükre parancsolni őket? Ugyanis megvan a maguk helye: odakint az ólban. Hogy miként illene szíjra fűzni a szavakat, arra lássuk példának a Sorstalanság egyik részletét. A lágerben vagyunk, körülöttünk hullanak az emberek. (((Döglenek.))) S Kertész így ír, nem egyéb módon: „Százszor is megmondtam neki: terhemre van a gyámkodása, hagyjon magamra, menjen a p...ba." Úgy hívják, stílusérzék, bazmeg! -* Ó, gyűjtési őrült szenvedély Győri László szegénység Nem a Hegyi Beszédben említett, a Nyolc Boldogság közt szereplő „lélekben szegényekről", az alázatosakról van szó. Hanem az anyagi javakban szűkölködőkről, a megélhetés feltételeit nélkülözőkről. -* Hiányról, közösségi, társadalmi bajról. A javakat bírók felelősségéről. És nem arról, hogy a történelemben mindig voltak szegények, alul lévők, szerencsétlenek, gyengék, a sor végére szorulók. Hanem arról, hogy nálunk, itt és most, a mai Magyarországon mekkora a szegénység. Nem a festett vérzés haszonélvezőiről: arról a karján csecsemőjével kolduló asszonyról, akit embere az utca túlsó oldalán álló autóból irányít, hogy melyik házba csöngessen be; nem a szegénység kufárairól. Hanem a hallgatag, a tűrő, a szemérmes, a kiszolgáltatottságát leplező szegényekről. Az újságban olvasom: „277 ezer forint átlagnyugdíjjal számolhatnak negyvenöt - biztosítottként - ledolgozott év után a német nyugdíjasok." Nálunk mennyi az átlagos nyugdíj összege? Tudom, csúnya látvány a toprongyos, templomajtóban, kapualjban, aluljáróban kéregető ember. Az önkormányzat védekezik: a belvárosból hatósági erővel a koldulást ki akarja tiltani. Nem a lesüllyedés, a koldussá, a hajléktalanná válás okait kellene megszüntetni? A szürrealizmus „valóságfeletti", a valóságtól idegen, attól elrugaszkodó, az elemeket önkényesen egymáshoz illesztő 139
