Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
nem szólalt a tévén, pedig ha mást nem, egy-két sajtótájékoztatót nyilván leadhattak volna. Alighanem van ebből kínálata a rendezőségnek, s nem hiszem, hogy olyan nagy pluszköltség lenne megvenni pár ilyen klipet. Érdekelne, mit mondanak a világ legjobb úszói, futói, horribile dictu a magyar kardcsapatot legyőző franciák véleménye is érdekelt volna győzelemről, vereségről, bíráskodásról, szerencséről, különböző vívóstílusokról. Valaki ügyes akár még mikrofonvégre is kaphatná azon melegében, esetleg később a különböző sportágbeli szuperembereket. Egy-két nyelven nyilván a delegált sporttudósítók is eligazodnak... De nem, ültünk a világnak határozottan ezen a felén, és inkább néztük órák hosszat az országúti kerékpárosokat, a nem mindig izgalmas selejtezőket. A görögök technikailag rémes képzetlenséggel, hanyagul dobálták a képet, a gól vagy kosár olykor kicsusszant a kamera látószögéből, a kép időnként kimerevedett, digitálisan kikockázódott, szaggatottá vált. A lövészetnél mutatták a pisztolyt tartó résztvevőket a lövés pillanatában, a képmező egyik sarkában pedig koncentrikus körökből álló tábla tűnik fel, melyen a lövések... NEM voltak láthatók. Ugyanolyan szűzi, érintetlen maradt mindvégig, jelentősége mintegy szimbolikus. Kajak-kenuban gyakran összecserélték a részeredményeket, az vezet, aki a látvány alapján negyedik, s az a negyedik, aki az első. így lesznek az elsőkből utolsók. Máskor a kommentátor nagy lelkesen magyarázza a meccset, miközben másik pástot látunk a képernyőn, mint amelyikről szó van. Vitray nagyszájúskodó esti műsora, az Amiről nem beszélünk, erről... nem beszél. Talán azért nem, mert akkor szót kéne ejteni a magyar stúdió rengeteg bénázásáról is: hol kép nélküli hangot látunk, hol hang nélküli képet. Megjelenik a speaker, de nem tudja, hogy már adásban van, és nem szól egy árva szót se, csak néz jámborul, fáradtan. Vakarózik, ásít. Amikor végre beszélni kezdene, elkapják róla a képet. Máskor egy pillanatra bevágják valamelyik helyszínt, ahol a magyar sportriporter szinte extázisbán kiabál, majd egy pillanat múltán le is keverik a jó fiút, és máshova kapcsolnak. A képernyőn megjelenő időpontok igen gyakran nem stimmelnek, nyilván hogy a végigizgulandó meccs előtt kénytelen-kelletlen „megegyünk" több kiló sportlövő, akadályugrató, ilyen-olyan zanzát, amelyre amúgy nem feltétlen lennénk kíváncsiak. Az egyik kommentátor, mint valami csöpögő nyálú kamasz, nem bír leszállni az amúgy tényleg csinos brazil kézilabdázó lányok egyikéről, ízléstelenül szépségkirálynőzi, s mikor cserepadra ül, hozzáteszi, hogy a híres szépségeknek köztudomásúlag pihentetni kell a vonásaikat. Az egyik bemondó hölgy következetesen súlyemelőknek titulálja a súlylökőket, mindenki bakizik rakásra, és ezt laza jópofizással fedezi. Mintha lehetetlen lenne korrektül végigkísérni egy ilyen világeseményt. Hibázni, idétlenkedni persze szabad, csak akkor legyen annyi önkritikái érzék a magyar tévécsapatban, hogy ne csak sportolóink hibáin meg doppingügyeken kérődzzenek és a magyar focit szidják szilajul, hanem saját baklövéseiken is köszörüljék kicsit a nyelvüket a nagy mérmondó, igazságtévő esti műsor keretében. Nem, ez még mindig Magyarország. Nincs többszempontúság, nincs önkritika, csak kedélyes, keleties káosz, önimádat... Lackfi János 136
