Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
privatizáció Milyen érdekes: ha 30 évvel ezelőtt valaki társaságban kivett egy szálat egy látszólag gazdátlanul heverő cigarettásdobozból, amelyről nem tudta pontosan kié, csak azt, hogy nem az övé, akkor azt mondta, hogy „elkommuni- záltam egy cigarettát". Ma ugyanebben a helyzetben azt mondja, hogy „privatizáltam" egy szálat. És esetleg magát a dobozt is elteszi... Balia D. Károly Prospero szigete szárazulat, ahol a hajótörött nemesurak szerint „... minden megvan, ami az életre előnyös. Csak az nincs, ami szükséges." Ezen a helyen tehát beérik a feleslegessel és vígan elnélkülözik a szükségeset. Petőfi szerint Shakespeare a természet fele, és a természetnek abban a felében ez minden bizonnyal kedvező állapot. Mi többiek, akik nem vagyunk Shakespeare, a természet másik feléhez tartozunk. Schiller Róbert R ravasz, rémisztő -* reklámok Aligha kétséges: az épkézláb reklámtermékeknek határozott, értelmes közösségi funkciójuk van. Főként dinamikus életünk izgalmas, lenyűgöző áruválasztékát tálalják elénk, legyen szó bár tárgyi, politikai, kulturális vagy egyéb -* hirdetésekről. És akad is belőlük szép számmal. Ez a csalogató, befoghatatlan sokféleség mindenesetre a bőség, a simogató jólét képzeteit sugallja. Már-már a hőn óhajtott szabadság igazi jelenvalóságát. Mégis, mindennek ellenére ugyancsak elegünk lett a mohó, kaotikus reklámbőségből. Ezek a produktumok ugyanis menthetetlenül a fejünkre nőnek, szinte rabigába ejtenek bennünket. Mintha valójában nem is a szabadság hiteles ügyvivői lennének. Hanem csak ravasz, erőszakos fullajtárok. S mindenekelőtt demokratikusnak tűnő „modem rabszolgatartóink" anyagi érdekeit szolgálják (lásd H. Marcuse: Az egydimenziós ember című kötetét). Tényleg: nálunk csak rövidke múltja van a reklámipar széles körű térhódításának. De ami azt illeti: „derekasan" kitettek magukért. Emlékszem: a hetvenes, nyolcvanas esztendőkben még leginkább csak a hirdetőoszlopokon, az utcai térségekben villogtak a különféle plakátok. Aztán a televíziósok is fürgén felzárkóztak e tendenciához, sőt a maguk narratív, sulykoló módján rá is tettek néhány lapáttal. Ám nincs megállás! Ma már a városi buszok vagy villamosok oldalfalain is harsány, csacsogó -» reklámok éktelenkednek, miként az autópályák menti szántóföldeken is ismerős poszterek, -» hirdetések sorakoznak. Persze a kidekorált pólóingek, sportszatyrok tarka regimentjéről se feledkezzünk meg, nem beszélve a testi képjelzések, a tetoválások felduzzadt kultuszáról. Szó, ami szó: egészében egy fölöttébb praktikus, igénytelen szellemű, már-már giccses reklám- és képvilág irdatlan térnyeréséről kell tudomást vennünk. Néhány évtizeddel ezelőtt a hazai tárgyformálás közegében valahogy a környezetkultúra kérdései hatoltak előtérbe. Építészek, politikusok, festők és szobrászok hajoltak össze, hogy miként lehetne frissebbé, szebbé tenni a nyomasztó panelházi dzsungeleket, egyben az iskolák vagy az újdonsült épületek külső és 120
