Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
A rendszerváltás idején valójában „megegyezéses forradalom" ment végbe Magyarországon, ez a megegyezéses össznemzeti stratégia mindazonáltal hamar kifulladt már az első demokratikus kormány időszakában, és különösen Antall József korai halála után ismét érvényesülni tudott a „török átok": a pártoskodás. A mögöttünk lévő hét-nyolc esztendőről aztán valóban elmondhatjuk, hogy beköszöntött a pártviszályok kora, akárcsak Mohács után. Hatalmi érdekek és pártretorikák szüntelen és fékevesztett összecsapásának vagyunk tanúi és tulajdonképpen áldozatai azóta is. Nem egyszerűen arról van szó - ami egy demokratikus országban különben természetes -, hogy politikai eszmék és pártok versengenek vagy küzdenek meg egymással, ennél sokkal ádázabb és kíméletlenebb a politikai küzdelem. A két egymás ellen küzdő politikai tábor mára totális háborút folytat egymással, és ebben a háborúban bármiféle harcmodor, fegyver, retorika megengedett. A küzdelem csillapításának nincsenek igazán esélyei, és azok a politikai kezdeményezések, mondjuk, a baloldalon a megbukott miniszterelnök: Medgyessy Péter erőfeszítései vagy a jobboldalon a Magyar Demokrata Fórum elnökének: Dávid Ibolyának a javaslatai, amelyek ésszerű és méltányos keretek közé szerették volna terelni a pártok küzdelmeit, rendre visszautasításra találtak azoknak a politikusoknak a részéről, akik a minél élesebb és kíméletlenebb közéleti háborúságban vélik megtalálni a maguk érdekérvényesítésének a lehetőségét. Az országos politika, talán kimondhatjuk, tévútra vitte a hazai közéletet, a kijelentések igazságtartalmával mit sem törődő harsány retorikát kényszerített a politika szereplőire és intézményeire, és mára ezt a retorikát, illetve a mögötte meghúzódó kíméletlen hatalmi taktikát sikerrel plántálta át a határokon kívül működő kisebbségi magyar politikai szervezetek világába is. Ez korábban, még a kilencvenes évek elején szinte elképzelhetetlen lett volna, hiszen akkor nemzetstratégiai alapelvnek számított az, hogy a hazai pártpolitikai konfliktusoktól lehetőleg mentesíteni kell a kisebbségi magyar közéletet. A politikai pártok között zajló hatalmi és retorikai küzdelem mára sikeresen hasította két részre Magyarországot, nem csak a közéletet, szinte a nyelvhasználatot is. Mára nemcsak a követendő stratégiák meghatározásában vannak éles és kibékíthetetlen ellentétek, hanem a fogalomhasználatban is, jobboldalon mást jelent a nemzet, a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás fogalma, mint baloldalon, és egyelőre nem igen akad olyan tolmács, aki képes lenne közvetíteni a két ellenérdekű tábor között. Pedig éppen erre a közvetítésre, mondjam így: a közvetítő értelmiségre lenne igen nagy szükség, arra az értelmiségre, amely szót tud érteni mindkét politikai táborral, és meg tudja tisztítani a közélet fogalmait. A magyar értelmiség, az a magyar értelmiség, amely még a nyolcvanas években és néhány esztendeig a rendszerváltás után is önkéntes résztvevője volt a politikai közéletnek, és ha kellett, polémikus módon hallatta szavát, mára jócskán belefáradt abba, hogy javaslatokat tegyen a politikai erőknek, és egyeztetni próbálja az egymással küzdő érdekeket, ideológiákat és nyelvhasználatokat. Igaz, a politika is legfeljebb mint beosztott kiszolgáló személyzetet hajlandó megtűrni az értelmiséget. Ezért aztán legfeljebb nosztalgikus érzéssel idézhetjük fel a magyar történelem megegyezéses hagyományait, egy Pázmány Péter és egy Bethlen Gábor, egy Károlyi Sándor és egy Pálffy János, egy Deák Ferenc, és hogy a közelmúltra is 118
