Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
kedést szít"), mondhatnám, régi magyar hagyomány, úgyszólván, népszokás. A magyar „politikai kultúra" része, ami nem jelenti azt, hogy bármi köze is volna a józan és megfontolt, tisztességes és elvszerű, azaz kulturált közéleti viselkedéshez, a demokratikus politizáláshoz. „Pártoskodás - török átok" és „megverte a törökök átka" - mondja a régi szólásmondás, nyilván azoknak az időknek a belviszályáira utalva, amelyeket a török hódítás után következő másfél évszázadban, a három részre szakadt Magyarországon kellett a nemzetnek elszenvednie. Valóban, az igazi pártoskodás akkor teljesedett ki nemzeti szerencsétlenséggé, amidőn a „német párt" és a „török párt" küzdelmei osztották meg végzetesen a nemzetet, s a királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség ádáz háborúi gyengítették meg a magyarság életerejét, aminek persze mindig a külső ellenség: az egyik oldalon a Habsburg Birodalom, a másik oldalon a szultáni hatalom aratta le az eredményeit. A végzetes belső viszályokra azóta is számtalan példát szolgáltat a magyar történelem. A kurucok és a labancok ellenségeskedése, az 1848-as forradalmat megelőző küzdelmek a „függetlenségiek" és a „fontolva haladók" (Kossuth és Széchenyi hívei) között, a szabadságharc veresége után, már a kiegyezés előkészítése során a „határozati párt" és a „felirati párt" viszályai, a két világháború közötti korszak minden kompromisszumos megoldástól elzárkózó politikai harcai, és folytathatnám tovább a történelmi példákat, nos, mindez azt mutatja, hogy a magyar történelemben vajmi kevéssé érvényesült a józan megegyezés szelleme, az a politikai bölcsesség, amely például a királyi Magyarország, illetve az erdélyi fejedelemség részéről az együttműködés lehetőségét kereső Pázmány Péter és Bethlen Gábor tevékenységét irányította, vagy később az a megegyezési hajlam, amely a Rákóczi-szabadságharcot lezáró, Károlyi Sándor és Pálffy János által létrehozott szatmári békében volt tetten érhető, vagy az, amely az 1867-es Deák Ferenc-féle kiegyezésben nyitott utat a nemzeti felemelkedéshez. Valójában ez a megegyezéses megoldás volt az 1989-1990-es magyarországi rendszerváltás sikerének titka is, az a kompromisszumra törekvő és kompromisszumot építő demokratizálási stratégia, amelynek egyfelől az állampárt néhány vezetője: Németh Miklós és Pozsgay Imre, másfelől az első demokratikus kormány elnöke: Antall József voltak kialakítói. Nekik köszönhető, hogy Magyarország viszonylag kevesebb megrázkódtatással lépett át a kommunista rendszer csődjén, mint szomszédai. A magyar történelemnek ilyen módon van egy „pártoskodó" és egy „megegyezéses" hagyománya, és talán kétségtelen, hogy a megegyezéses tradíció, mint például a szatmári béke, a Habsburg-házzal történt kiegyezés vagy a legutóbbi demokratikus átalakulás, a nemzet felemelkedéséhez vezetett, szemben a pártoskodás hagyományával, amely mindig felőrölte a nemzet életerejét, és többnyire országos válságokhoz, történelmi bukásokhoz vezetett. A magyar múlt számtalan példát kínál annak tekintetében, hogy ha a nemzet felül tudott emelkedni a belső érdekellentéteken és meg tudta fékezni a pártoskodást, a viszályokat, akkor az egymással küzdő hatalmi tényezők bölcs belátásával, következésképp közös erővel úrrá lehetett lenni a különben veszedelmes történelmi kihívásokon és próbatételeken. 117
