Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
dönteni, cselekedni kell. Megválni tőlük? Vagy magyarázkodni, megvédeni őket? Egyben magunkat is? Igen, az emberi önigazolásoknak azért határozottabb, befoghatóbb rendje van. Mi sem nyilvánvalóbb, minthogy eleven konfliktusokban és méltatlan támadások esetén védekeznünk, érvelnünk szükséges. Mint ahogy akkor is bizonyítani illik tisztességünket, képességeinket, amikor hiányzunk vagy felelünk az iskolában, majd felvételizünk vagy pályázatot írunk, netán doktori disszertációnkat oltalmazzuk körömszakadtáig. És a példákat sorolhatnám. Közös lenne bennük, hogy a különféle önigazolások majd mindig érdemi, becsületbeli mozzanatokhoz kötődnek. Egyszerűen: tétjük van. Más lapra tartozik, hogy mindennapi és kulturális közéletünkben valahogy irdatlan méreteket öltött az öntetszelgő, üres és bántó önbizonygatások szokásrendje. Mintha embertársaink jó részét folytonos kisebbségi érzés vagy üldözési mánia gyötörné. Az még hagyján, hogy a vonatokon, gyógyfürdőkben lépten-nyomon nemes, alig méltányolt emberekről és életpályákról kell akaratlanul is értesülnünk. Ám a Heti hetes „szellemdús" műsoraiban is egymást meg önmagukat dicsérgetik a résztvevők. Akárha nem ismernénk őket. Persze a hiú politika, a kollektív magányosság meg az emberi elesettség is alaposan rájátszik e jelenségkörre. Nem is szólva arról, hogy nálunk a nevelési intézményekben vagy a munkahelyeken valahogy elsatnyult az empatikus, jóságos és elismerő mentalitás. Pedig feltehetően ez is segítene valamit. Magam is tapasztalom: ha alkalmanként egy-egy érdemi vállveregetéshez jutok, akkor egy időre elmegy a kedvem a bárgyú önhitegetéstől. Szuromi Pál • • o önelégedettek „Nem az elégedett, akit annak hisznek, hanem aki annak hiszi magát. És ebben egyedül a hit a lényeg és az igazság", mondja Montaigene. Hogy mily' éberen képes az emberi természetet vizsgálni és leleplezni a toronyszobájában elmélkedő moralista, a finom distinkcióhoz fűzött értelmező mondat bizonyítja, melyben ráadásul az utolsó szón van a hangsúly. Sokan, túlságosan is sokan hiszik magukat elégedettnek tetteik, vélt vagy valós érdemeik, igazságként beállított szavaik okán, ezért pökhendien beszélnek másokkal; ám az önmagukról kiállított bizonyítvány egyedül az igazságot, jelen esetben az önmagukról mondott ítélet mások általi visszaigazolását nélkülözi, s ez némiképp bosszantja őket, mert szánalmasnak és mulatságosnak tűnnek. Ha szétnézek magam körül, vagy esténként kinyitom a televíziót, s belepillantok a hírekbe, csupa de csupa önmaga teljesítményével és szereplésével elégedett politikust, „mértékadó" értelmiségit látok szerepelni, a különböző intézmények posztjain és pulpitusain tetszelegni, ám furamód egyikőjük arcán sem suhan át a kétely, a gyanakvás, hogy vajon tényleg megvan-e minden oka a páváskodásra, mások kioktatására, önnön csalhatatlanságának és nagyszerűségének fitogtatására. Bálint Péter 114
