Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Fried István: Márai Sándor és a francia irodalmi kontextus

átminősítő igyekezetében. Két mozzanat kiemelése kívánkozik ide. Az egyik a Zendülők előszövegeinek további lehetséges körét célozza meg, a másik a Márai-Gide kapcsolat fejleményeinek néhány adalékát helyezi az előtérbe. Persze a két mozzanat egymásból következik, s a háttérben ismét Márai (világ)irodalmi műveltségének jellege dereng.

Minthogy Márai az 1920-as esztendők elejétől kezdve készült arra, hogy rövid intézeti esztendejét (az intézetet mint a körülkerítettség létformáját), valamint eszmélkedésének és műveltsége alakulástörténetének gimnazista korára időzített szakaszát önmagától eltá- volítva epikus műben gondolja újra24, részint feltételezhető érdeklődéssel kísérte nyomon, ebben a tárgykörben mi történik az európai irodalmakban, részint kereste: a világháborúba, majd az ezt követő eszmei, politikai zűrzavarba torkolló és értékválsággal jellemezhető „apai" gondolkodást, nyelvet, magatartást, mindezek kulcsfogalmait elvető irodalom miképpen talál és talál-e valóban új(fajta) megnyilatkozási lehetőséget. Illetőleg: az avantgárd közjátékot hogyan utalhatja a feledésbe a modernség egy újabb, a klasszikus modernséggel is vitában álló változata. Nem feltétlenül szakítás ez a századfordulós műfajokkal és műformákkal, de részint újra-, részint szétírása. A másik idegondolható probléma: vajon nem beszédes-e, hogy az Egy polgár vallomásai két kötete között üres tér és idő tátong? Az első kötet kamaszkori kitörése (még nem áttörése) és a világháború kezdete párhuzamosan készül elő, majd találkozik egymással. A második kötet immár megváltozott történelmi és személyes helyzete az Európába, a remélt (totális?) szabadságba távozás élményével nyit (egy secessióéval?), hogy az íróvá avatottság ne a beérkezés, hanem a hangra lelés, a formára, a műfajra találás messze nem egyértelmű kicsengésével záruljon. Az 1934/35-tel újabb fordulóponthoz ért Márai-pálya úgy integrálja az 1920-as évek kezdeményeit, hogy erre a két évre egymásra olvasódik az 1920-as évek keresése a fölismerhetetlenné tett, de az írói pályán továbbra is szerephez jutó „világ"-irodalmi előszövegek együttesével.

E nézőpontból szükséges két regényről szólni. Az egyik Hessének Demian)a, amely - ha úgy tetszik - beilleszthető lenne egy, a német nyelvterületen sokat művelt nevelő- dési regény típusába, de amely részben ezen keresztül a kamaszkori lázongás, útkeresés, tévelygés elbeszélése, a külső és belső történések párhuzamos megjelenítésével; anélkül, hogy „pszichologizálna", valójában a Freud „után" megjelent sok regény divatját elkerülendő. A regény történetéhez hozzátartozik, hogy Hesse Emil Sinclair álnéven adta ki, elhárítandó, hogy a szerző és az elbeszélő olvasói/kritikusi azonosítása elterelje a figyelmet a „keresés" (quest) XX. századi változatának egyik lehetőségéről. Hogy itt a goethei, női közbenjáró révén való önmagára találás beiktatódik, nem semlegesíti a vétkezésbe merülés epizódjait. Kiegészítésül annyit jegyeznék meg, hogy ez a hessei úttörés szabadíthatta föl Franz Werfelt, akinek 1928-as Der Abiturientag\& (Érettségi találkozó) sem mellőzhető e fejtegetés szempontjából, hiszen az időbeli egybeesések mellett a tematikai hasonlóságok fölmerülése arra utal, hogy az 1920-as esztendők végén lett időszerűvé a kamaszkori tévelygések regénybe írása, amely további „cáfolata", szétírása a nagy hagyományú nevelődési regényeknek. Márai kétségen kívül olvasta a Demiant. Előbb 1923-ban Első élmény, aztán 1924-ben Emil Sinclair ifjúságának története címmel ír a műről25, kitérvén szerzőjének személyére is, mintegy jelezvén, hogy ezzel az írással még nem fejezte be a mű megjelölte témával történő foglalatosságát. Mármost a Hesse-regény „motivikája" meg a Máraié közös jellemzőket mutat, ennélfogva a Cocteau-Márai kapcsolat mellé (vagy elé) a Hesse-Márai összefüggés bevonandó.

A másik regény éppen André Gide-nek folyamatosan alakuló önéletrajza: Si le grain ne meurt (Ha el nem hal a mag), amely a rousseau-i vallomásformát stilizálja át, több ízben töprengvén az elbeszélői őszinteségről, amely talán úgy is érthető, mint védekezés a társadalmi és az öncenzúra erőszakolta elhárítási mechanizmussal szemben. És amely a kamaszkori lázongások, a freudi „menekülés a betegségbe", a nemi „tévelygések" föltárását a

100