Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Bogdán László: Versek

Szürke dolmányos varjak kerengenék a temető felett riadózva.

Gyerekek papírt, vasat gyűjtenek. Kenyérért állnak sorba.

Őszi rombolás. Enyed didereg.

Hull átokverte erdélyi szemerke. Nagy égi kertek áznak. Rácsepeg nagyapám csontkezére.

2005. január 23.

Rika erdeje

Van egy nyár. Minél inkább távolodik, annál közelebbinek tűnik.

Amikor a bodvaji hámor mélakóros romjai körül kóborolva fedezted fel Rika erdejét, a múlt sugárzó, végtelen, zöld útvesztőjét.

Napokig egy, az ősrengeteg által félig-meddig már visszafoglalt temetőben ténferegsz, dülöngélő sírkövek között.

Százötven esztendeje még virágzó település volt errefelé, egy asszony nevetése átkel az esztendőkön és megszólít.

De aztán vége lett a báloknak, a temetéseknek, mindennek.

Az önkény bezáratta a hámort, az emberek lehúzódtak Kisbaconba, Erdőfülére, Száldobosra, Bardócra,

Olasztelekre. Áfák között Bach huszárok mályvaszín mentéi villogtak, figyelmeztetve a veszélyre!

S a veszély errefele sehogyan sem akart elmúlni.

A rengetegbe vetették be magukat a menekülők - Ők se találták magukat, nemhogy üldözőik őket.

Egy félig már földbe süppedt sírkő néz,

Valahogy érthetőbbé válik az eltűnt idő.

Egy ideig még látogatták félévente, évente a temetőt, aztán ritkultak, végül elmaradtak a kegyelet pogány rítusai. Nem volt mit tenni. A halottak emléke szívünkben élt tovább. A hámor működésére az azúr árnyalataiban pompázó salakdarabok emlékeztetnek a patakmederben.

Bujdosók lépéseit hallani. Az a leállíthatatlan, soha véget nem érő suttogás. A szél hangjai?

Vagy másik időben valóban beszélgetnek a vándorlók?

Az évszázados tölgyek között veszteglő árnyékok