Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Kalász István: Az ég alatt

Kalász István

Az ég alatt

Laurának

P.-vel, legeslegjobb barátommal fogadtunk, hogy egy egész évig nem fogunk sírni, és ment is a dolog. És aztán 12 hónappal később arra gondoltunk, letelt az év, és hogy ezalatt az év alatt erősebbek lettünk, okosabbak, nem alázott meg minket senki. Mert nem sírtunk. Sem az iskolában, sem otthon, ha szíjjal vertek az apáink, sem a házak mögötti játszótéren. A GRUNDON. Ahol a gyengébbekkel gilisztát etettek az erősebbek, ahol le kellett adni a bőrlabdát, ahol legyeknek tépkedtük ki a szárnyát, ahol hatalmas teherautók, kamionok álltak, a salakbánya körül meg a lányok, a kurvák, éjjel taxik, gyakran üvöltés hallatszott, olykor jött a rendőrség.

Akkor ez bevált, mondta P. büszkén, és rágyújtott élete első cigarettájára. Igen, mondtam én is, minket nem lehet elkapni. Nem ám. Akkor folytatjuk, mondta P., és egész életünkben nem fogunk sími. Helyes? És így eldöntöttük a dohos pincelejáróban, hogy nem sírunk mostantól soha, valamint aki mégis elsírná magát, szól a másiknak, mert akkor elvesztette a csatát. És legyen a lelke másiké, mondtam komolyan, mert ezt láttam éjjel a horrorvideókban, mielőtt felzúgott volna a kopasz gyilkos körfűrésze.

És sikerült.

Felnőttünk, ki erre, ki arra került. Lett állás, főnök, feleség, jött a válás, a barátnő, jött a betegség, MINTHA az egész élet egy nagy halom mocsok volna, ez az érzés is megvolt mindkettőnknek. Volt szerelem, éjjel tévé előtt magányos részegség, lett összetört tévé, összetört világ, álltunk tornyok tetején, a tengernél, rájöttünk, hogy a nőkkel szépen kell beszélni, és akkor ők is kedvesek, rájöttünk, hogy a bútorokat le kell takarni, ha elutazunk, pontosan úgy, ahogyan nagyszü- leink, szüléink tették. Megloptak, loptam magam is, elhagytak emberek, elhagytam embereket, a szüléink megöregedtek, rájöttünk sok mindenre, és ekkor történt. Mert addig tényleg, nem sírtam. Tudom, P. sem. Mert szólt volna. Néha közel álltam hozzá, de nem. Voltak pillanatok, amikor majdnem megtörtént, de nem. Nem és nem. Szóval teltek az évek, rohantak, mit tudom én, hogyan kell ezt szebben, okosabban mondani, szóval öregebb lettem, nyavalygós, a hajam ritkásabb, történt ez az, de sírni? Nem.

Tehát: Nem sírtunk.

És furcsa módon ugyanazon a napon sírtunk mégis. Nincsenek véletlenek? Ebben nem hiszek, szerintem vannak. A sors maga véletlen, a sors irányithatat46