Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Kalász István: Az ég alatt
lan legvégül, hamu és szél egyben, teljes káosz, mert ha belegondolok, mindig csak a csapásokat nevezzük sorsnak. Szóval ugyanazon napon sírtunk P.-vel. Azon a napon éppen feleannyi idős lettem, mint amennyi ideig élni szerettem volna, már csak az anyám élt, nyár volt, forróság, a város szinte megolvadt, az utca bűzlött, igen, azon a napon autóban ültem. Mentem a pénz után a külvárosba, amikor megszólalt a telefonon. Anyám szomszédja hívott, az undok, vénasszony, menjek az anyámhoz, baj van. Az idő olyan, mint a gyerek, mindig elfut, mondta az anyám, ha megint nem jöttem, ha megint csak telefonáltam, kimentettem magam, bizony, az idő az erkölcs gyereke, mondtam erre mindig. És nevettünk. Nagy baj van, mondta a szomszédasszony a telefonba, jönnie kell. Most. És kanyarodtam, dudáltam, átvágtam a záróvonalon, áthajtottam a piros lámpán, átszáguldottam a folyó felett, és eszembe jutott, hogy randevúkra mennyit rohantam, az anyámhoz meg így soha. Az anyámhoz, ki feledékeny, nem zárja be a lakásajtót, a vízcsap folyik, a faliórában régen kimerült az elem, a lámpák éjjel-nappal égnek a lakásában, a rádió hónapok óta zümmög a hálószobában, igen, ez az Anyám. Végre megérkeztem, felrohantam a lépcsőn, benyitottam a fülledt lakásba, a homályos szobában ott ült. Az anyám. És rögtön láttam-tudtam, megbolondult. Miért? Honnan vettem? Nem tudom. Megéreztem. Az anyám ült az asztalnál, csak nézett rám, és az apám nevén szólított:- Tudom, Péter, tudom, nem szereted a gyerekeket. Nem tudsz bánni a gyerekekkel. Tudom. Péter, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább! Persze, hogy letérdeltem anyám elé, és mondtam, én vagyok itt, a fia. Akit régen látott már, és ezért bocsánatot kér. Sőt, a fia hoz neki süteményt is, áfo- nyás táskát.- Emlékszel, anyám? Szereted az áfonyás süteményt, igaz? O mosolygott:- A gesztenyéset szeretem jobban - mondta halkan.- Péter, beszélnünk kell - folytatta. - Törődnék veled, nem lenne semmire gondod, kedvesem. De van itt valami, Péter... - így folytatta anyám, én pedig megértettem, elmerült a múltban. Végleg.- Örülök, hogy megértetted, nem tudok bármi a gyerekkel, idegesítenek - mondtam végül -, és meg kell mondanom, ezen a földön nem tud senki olyan jó húslevest főzni, mint te. Anyám mosolygott. Anyám nevetett. Megsimította az arcomat. Megint mosolygott:- Igen, de most beszélnem kell veled, Péter, fontos dologról. Szeretném tudni, elveszel-e feleségül? Mert szeretném tudni, mire számíthatok. Ezt magad mondtad a múltkor, kedvesem, hogy a nők ilyenek, nem tudnak várni. Szeretlek. Ekkor megcsókoltam a hideg, ráncos homlokát, bementem a hálószobába, üldögéltem szüleim ágyán, néztem a falat, a megsárgult tapétát, és közben anyám beszélt, motyogott a szobában:- Péter? Itt vagy? Nem házasodunk össze? Nem akarok sírni előtted, Péter. 47
