Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

filmbe illő snittekkel együtt. Ezért inkább elkeserített a gondolat, hogy egyedül kell időznöm a minden bizonnyal gaztól felvert birtokon, semmint a rousseau-i békére, magányos töprengésre vágyás izzott volna föl bennem. Meg aztán kifejezetten hányingert keltő emlékek törtek rám a „falusi idill" hallatán; a napsütésben bűzölgő latrináról, disznóólak körül duruzsoló legyek garmadájáról, undorító csúszómászókról kezdtem vizionálni. Ezek a rémségek szegték kedvemet már gyermekfővel is, hogy nagyszüleimnél töltsem a nyarakat falun. Értetlenkedve hallgattam társaimat, akik falusi kalandjaikról regéltek, de oly átszel- lemülten, mintha egy egészen más világban időztek volna, mondjuk Tündérföl- dön, ahol bármilyen csoda megeshet egy közönséges kis csíny tevővel is. A mama is egy hegyi nyaralóról ábrándozott; tágas kertről, melyben ezernyi évelő és egynyári virág nyiladozik, fenyők szegélyezik a birtokhatárt, gyümölcsfák termései csalogatják a rigókat és méheket. Szinte gyermeki lelkesedéssel részletezte, hogy reggelente kakaskukorékolásra ébrednénk, frissen fejt tehéntejet innánk, hozzá kemencében sült kenyeret majszolnánk, s lenne egy hűséges kutyánk, örökké a lábunk előtt ugrándozó, és tapsolt is örömében, mert maga előtt látta megelevenedni jövendő házunkat. A mama mindig is hajlamos volt az efféle ábrándkergetésre, s mivel számos orvos kollégája büszkélkedett előtte nyaralójával, komolyan fontolgatta, hogy ráveszi apámat a házvásárlásra. Viszont nem számolt a könyvmoly heves ellenkezésével, melynek nem is állt más a hátterében, minthogy apám képtelen lett volna meglenni a biztonságot jelentő könyvtára és gyűjteménye nélkül. Titkon apám pártját fogtam, én, aki szinte sosem egyeztem vele, már csak elvből sem; el sem tudtam képzelni: mi a fenét csináltunk volna egy-két hétig valamelyik isten háta mögötti faluban. A mamát persze nem abból a fából faragták, aki könnyen meghátrál az ellenérvek sorolása hallatán, s rendre a kertészkedés, a faültetés és gyümölcsszedés, a lekvárbefőzés és falusi levegő előnyeit ecsetelte előttünk, miközben kegyetlenül gúnyolta városi puhányságunkat. A maga szempontjából igaza is volt; s persze szentül élt benne az a meggyőződés, hogy a „friss levegő" javítana gyenge idegzetünkön és izomzatúnkon, ugyanakkor tárgyiasítaná „természetrajongásunkat" is, ami kimerült a tájképek csodálatában, költők verseinek idézésében. Merthogy ez is ellentmondásaink tárházából való volt: szeretni a természetet, úgy elvben; hófedte bércekről, őszi erdőről és csobogó patakról ábrándozni, de egyetlen lépést sem tenni azért, hogy valóságosan is találkozzunk magával az élménnyel.

Aztán valamiért mégiscsak elállt a dédelgetett tervtől; talán számba vette, hogy a ház körüli munkák összes nyűge az ő nyakába szakadna: a mesterekkel vitázástól a kert rendben tartásáig, a favágástól a venyigeégetésig. Amikor arról faggatott: ugyan segítenék-e neki a kertészkedésben, gondolkodás nélkül válaszoltam: akkor látná kezemben a kapát, amikor éppen félrelököm. Nem tűnt valami biztatónak a számára; de legalább őszintén vállaltam a véleményemet, s ezt kevésbé vette tőlem zokon, mint a hazudozásaimat, melyek száma egyenes arányban gyarapodott éveim számával. Nem hiszem, hogy született hazudozó volnék; az igazmondáshoz viszont olyasfajta bátorság, sőt, örökös szembenézésre és párviadalra készenlét kelletik, aminek híjával voltam sokáig.

32