Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

is, de magamra maradhatok: ingatag természetemnek, szeszélyes hangulatváltozásaimnak kitéve. Ugyanis, nem lehetek biztos abban, hogy képes volnék-e megálljt parancsolni hirtelen kirobbanó agresszivitásomnak, aminek tárgya és egyben célpontja is önmagam vagyok. Mindig saját magam vesztére törtem, ugyanis ellenségeim sorsát egy nálamnál nagyobb ítélőmesterre bíztam. Átkot szórni mások fejére, és rontást kérni egészségükre: mulatságos boszorkányságnak rémlett föl előttem, amolyan közönséges bosszúállásnak, aminek persze nincsenek híjával az emberek. Ha átkozódtam is, a szentségelésnél tovább sosem jutottam, talán neveltetésem folytán, egyaránt viszolyogtam a káromkodástól és káromlástól; ha mások tették jelenlétemben, összerezzentem, noha nem tartom magam prűdnek; ellenben az értelmetlen szitkozódásban az emberi tehetetlenséget és jellemgyöngeséget éreztem megnyilvánulni.

Térjünk vissza a félelemhez; még mostanában is föl-fölriadok álmomból, ha bizonyos látomásokkal viaskodom, melyek azután is tovább peregnek lelki szemeim előtt, hogy felülök az ágyban és felkapcsolom az éjjeli lámpát. A sötétség megrémiszt, akárha a holtak birodalmában bolyonganék. Nem, nem a haláltól félek, elég közönségesnek láttam hatalmát, mellyel a mamát elragadta. A „közönséges" kifejezés talán nem is a legmegfelelőbb ez esetben: sokkal inkább gyávának mondanám a halált, hiszen valóban elragad, mint egy sötétben settenkedő büntetőosztag valamelyik kémfilmben, ahelyett, hogy nyíltan felfedné kártyáit. Én magától a sötétségtől félek, ami oltalmat nyújt a vesztemre törőknek, akik oly kifinomult eszközökkel és mesterien szőtt hálózattal rendelkeznek, hogy képesek úgy eltüntetni, akár véglegesen is, hogy senki észre sem veszi hiányomat; ami természetes közege lett a gátlástalan hatalomittasoknak, pénzha- rácsolóknak, mások szabadságát irigylőknek, a gyáva semmirekellőknek, akik azt hiszik: jogukban áll bíráskodni, kirekeszteni, elégtételt venni, rettegésben tartani, mert nincs aki leleplezze és azonosítsa lényüket és alantas szándékaikat. Oly sokáig éltem a félelem légkörében, a mama mindenfajta vészt elhárító igyekezete ellenére is, hogy az apámtól örökölt félénkség egyenesen gyávává tett, s amikor időről időre szembesülni voltam kénytelen e vonásommal, eszelős módjára viselkedtem. Később megtanultam, hogy a félelemérzet, mely átjárja és emészti az emberi lelket, bizonyos személyekhez köthető, s amíg nem nevezem meg őket, képesek is hatalmukat gyakorolni felettem. Ám, amint azonosítottam őket, varázserejüket veszítették, akár a mesei szörnyek, s hiába is fenyegettek szörnyű véggel, mosolyogtam ármánykodásukon, mivel, mint ahogy korábban mondottam, sosem féltem a fizikai megsemmisüléstől, sőt, néhanapján kívánatosabbnak tűnt föl előttem, mint a méltóság nélküli élet. Hiába no, a gyermekkori szorongások és évtizedes önpusztító „játékok" nem múlnak el nyomtalanul. Talán, ha a mama megint mesélne nekem, mint régen; de ma már sem a mama nem él, és arra a kásahegyről szóló mesére sem emlékszem pontosan, amelyet oly kitartó türelemmel mondott el százszor is kérésemre. Pedig meg kellene találnom az értelmét.

Pártfogóm kérése nyomán, képzeletemben olyasfajta elhanyagolt parasztház képe derengett föl, mint amilyet gyakorta láttam az alföldi falvakban: rogyadozó tetőzetű, omlatag falú, salétromos és penészes nyomortanya. Dokumentum31