Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai
Bálint Péter Egy kretén vallomásai Eddigi életem során meglehetősen sokszor éreztem magam hülyén, és hülyének is persze. Aki hozzám hasonlóan gyenge, és képtelen annak a látszatát kelteni, hogy elszánt megvédeni érdekeit: az állandóan vesztésre ítéltetett. Az ilyesfajta ember, többnyire önfejű és megfontolatlan is lévén, újra és újra fejjel megy a falnak, mert sosem tanul, csak a saját kárán; ritkábban találni olyat, aki jámbor módjára félreáll, mert tapasztalatból tudja, hogy a rövidebbet húzza. Ma már persze tudom, hogy bizonyos helyzetekben mit kellett volna tennem: ez megint csak arról árulkodik, hogy valami hibádzik nálam, ugyanis nem vagyok képes túltenni magam vereségeimen, s azon rágódom, amin ugyebár teljességgel felesleges, mintha utólagos okoskodásommal bármit is változtathatnék a történteken. Óh, én balga, hányszor és hányféle változatban pergettem le életem történetét lelki szemeim előtt! Erről persze nem szeretek fecsegni senkinek sem; egészen hülye azért mégsem vagyok. Elfogadom, hogy élhetetlen alaknak tartanak, egy senkinek, legyen, de fenntartom magamnak a jogot, hogy ebbéli állapotomhoz szelíd önkritikával viszonyuljak. Tessék nekem megengedni, hogy magam hozzak ítéletet és felmentést is baklövéseim számbavételekor, talán egyedül én vagyok az, aki, érintettsége okán, megfelelő bírája és védője is önmagának. Semmi kedvem nem volt Leitner professzor erdőbényi házába jönni; ellenben semmilyen indokot sem találtam arra, miért is utasítottam volna vissza baráti kérését, hogy ellenőrizzem: rendben van-e minden a „birtokon". Végtére is az ő szolgálatában állok, s ezt a fajta „intézői" megbízatást fölfoghatom kikapcsolódásként, amiben amúgy sem volt részem évek óta. Mégis haboztam rögtön igent mondani, egyszerű oknál fogva: félek a teljes magánytól. Egészen más dolog, ha az ember néhány órára marad magára, s örömét leli abban, hogy félrehúzódhat, kizárólag a lélek dolgaival foglalkozni, de tudja, bármelyik pillanatban felszámolhatja elszigeteltségét, mintha valóban távol kerül az ismerős világtól, megfosztva az érintkezés lehetőségétől. Jómagam évtizede gyakorlom a visszavonulás mesterségét; sőt, amióta Leitner professzor szolgálatába szegődtem, kifejezetten jót tesz nekem az elcsendesülés és emlékezetfaggatás; nem hiányolom senki jelenlétét, mégis, megriadok annak a lehetőségétől, hogy ha csak napokra * (regényrészlet) 30
