Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Czakó Gábor: A táj lelke a kép
„Ven mester félretette lantját és felsóhajtott. - Nem az a baj, hogy a húrokat nem tudom pengetni, nem is az, hogy nem tudok zenét komponálni, hanem az, hogy ami bennem van, nincs a húrokban, hogy amit szeretnék, az nincs a hangokban. Mindaddig, amíg valamit nem tudok belül, a szívemben megragadni, nem felelhet rá kívülről ez a hangszer. Ezért nem merészelem többé kinyújtani a kezem, hogy a húrokat pengessem. De adj nekem egy kis szabad időt, és hallgasd meg azután, hogy mit tudok. Nem sokkal utána újra Hsziang mester elé járult, aki megkérdezte tőle: - Nos, hogyan boldogulsz a lantoddal? Ven mester így felelt.- Kérlek, győződj meg róla. Azon nyomban - tavasz volt - megpendítette az ősz húrját, s megszólaltatta vele a nyolcadik hónap hangját, és hirtelen hűvös szél támadt, a füvek és a fák gyümölcsöt érleltek. Amikor ősz lett, ő megpendítette a tavasz húrját, s megszólaltatta a második hónap hangját. Ekkor langyos szellő kezdett fújdogálni, és a füvek meg a fák virágba borultak." Az igazi mű a lét szelleméhez kapcsolódik, legyen bár zene, halászlé vagy festmény. Miként? A már idézett Kuo sze írta A tájkép tökéletessége című művében: „Egy táj megfestésekor a művész szellemének a tárgy egészével kell egységet alkotnia, mert ha szelleme nem olvad eggyé a tárgy egészével, akkor a tárgy lényege nem lesz világossá." Apjáról, a jeles művészről írja, hogy úgy kezdett neki a festésnek, „mintha csak fontos vendéget készülne fogadni. A munkához csak akkor látott hozzá, ha szelleme már megnyugodott." Mert „Aki zavaros lélekkel lát munkához, annak a képén az alakok elmosódottak és bizonytalanok lesznek, mivel szelleme nem tudott eggyé válni a táj egészével." Vagyis a tájképfestés a hely szellemének megértése és bemutatása a saját szellemünkön keresztül. Ha átpörgetjük lelki szemeink előtt a festészet történetét, akkor azt látjuk, hogy az ókor és a középkor nem ismerte ezt a műfajt. A kertet, a tájat jelképesen ábrázolták, noha - például az egyiptomiak - tökéletesen tudtak Íbiszt és lótuszt festeni. A középkoriak alakjaikat szent aranytérbe helyezték. A reneszánsz szakított ezzel, de ennek a kornak mesterei háttérként eleinte idealizált tájakat szerkesztettek, mintegy a mennyországot jelenítették meg. A modem művészet a tájképfestészetből indult. Plain aire. Manet, Monet vagy Paál László és Rippl-Rónai megpróbáltak a látványba magába belenézni, s fölfedezték a levegőt, a színek, a fények bomlását-játékát. Aztán ami belőlük jött Cezanne után: Picasso, Braque, Pollock és a többiek: a kubizmus, a konstruktivizmus, a dada, a tasizmus stb. Az izmusok immár fölsorolhatatlanok, de egyben azonosak, a tájkép téma, még inkább a tájkép eszméje hiányzik a festészetükből. Látszólagos kivétel a szürrealizmus. Látszólag csupán, mert Dali, 110
