Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Kántor Lajos: Az elfogulatlanság esztétikája

benve láttam, hogy ott lenn egészen nagyok a szentjánosbogarak. Kétszer-há- romszor akkorák, mint mifelénk. Te, ide nem szükségesek sem az indiánok, doboló albánok, mondtam, már ezek a szentjánosbogarak is képesek felrobbantani a lőszerraktárt... Aztán, amíg lenn voltunk, éjszakánként, akár valami hibbant bogarász, aki vagyok is valójában, a szentjánosbogarakat fogdostam, tanulmányoztam, még egy csikket is eldobtam, hogy ellenőrizzem, igaz-e, amit a vicc mond, hogy a szentjánosbogár, fokozott nemiségéből kifolyólag, még a csikkre is startol, lecsap bukórepülésben. A megrázkódtatást az okozta, e semmis bogárkát, addig ártatlan, mint másik neve mondja, mécsbogámak, sima lírai rekvizi- tumnak tudtam. A lőszeres barlang, amelyet ez az új ősember ismét belakott, nem robbant fel (pontosabban nem ott és nem akkor robbant fel a félsziget), ám ismét felrobbant, akárha kezemben - a vers, azóta ritkán írok verset, amelyet ne robbantanék fel, ne zavarnék meg heterogén elemekkel, melyek közül valamelyik ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen, lévén az igazság, a lírai is, mindig összetettebb, veszélyesebb, a legártatlanabb lírai kellék is életveszélyes, még abban is ott a gyújtózsinór ultraviola szála..."

Vagyis a prozódiától a földrajzig, a politikáig, a háborúig jutottunk - és viszont. A határ, a Tisza mentén megélt kis és nagy kalandok, a gyermekkor és a jelen, a „Tarkovszkij-zóna" (Tolnai inkább ezt használja, nem a kisebbség fogalmát), az alföldi világ és a valamikor szintén szelídnek tudott, az egyetemességet s a végtelent behozó, második szülőhazaként szeretett-tiszteit Adria egyformán főszereplők Tolnai Ottó könyvében, ahol a „jugoszláviaiság" az ott élők (egy része) számára normális és abszurd valójában is megnyilvánult. A magyarkanizsaiak, az újvidékiek, szabadkaiak mellett a távolabbról összejövő szerb és hor- vát írók közösségében mutatkoznak meg a letűnt és a továbbélő hétköznapok, hogy egy adott pillanatban minden összekavarodjon, metaforikusán és konkrétan vértóként mutassa magát, a Tisza-parti hajdani vidám gyerekből, Dubrovnik szerelmeséből a „balkáni beteg" szindrómája bújjon elő. (És közben olyan is akad, aki változatlanul Tito-szobrocskákat készít, Ausztráliába küldözgeti őket...)

Mit tesz ma a Költő disznózsírból írója? Nem követi - vagy csak rövid időre - a Párizsba és világhírre jutott kanizsai barát, a színházi ember Nagy József (Joseph Nadj) útját, Palicson alkotja meg a maga szögletét. „E szögletemben, akárha egy kis, privát Azúr-parton, fürdő- és nyaralóvendég vagyok... Ám e szegletnek is van holdudvara, a tágasságon belül ezt a szegletet is be kell élnem... ha nincs valós szegletem, üresbe süt a napom..." Nos, Tolnai Ottót ez nem fenyegeti. A holdudvar sem hiányzik. Az viszont minden eddigi siker, elismerés ellenére igen, hogy Tolnai Ottót a szélesebb magyar kulturális közvélemény és a nagyvilág (túl Szerbián) ismerje, érdeme szerint. A Magyar Irodalmi Díj errefelé nyithat utat. A Magyarország Európában Alapítvány és a díjat szavazat- többséggel neki ítélt zsűri önmagát tiszteli meg azzal, hogy a 2004-es legjobb magyar könyv szerzőjét Tolnai Ottóban látja, Tolnaiban, aki a Tarkovszkij-zóna magyar prozódiáját teremtette meg.

107