Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Kántor Lajos: Az elfogulatlanság esztétikája

hez kapcsolva Chagall, Beckett és Danilo Kis asszociálódik „A szükséges felesleg" című fejezetben. Mándy Ivánt „a mondat mint olyan" juttatja eszébe, a mondat, amelyet alkalmi tanítványaival, szerb, horvát és persze magyar gyerekekkel gyűjtet össze - az utcáról vagy könyvből. A mondat, amely minden - prózai, drámai vagy verses - mű alapja.

Hogy lényegében nem egy hosszúra, végtelenre sikeredett rádióinterjúról van szó, azt Tolnai Ottó mondatai igazolják. Az indázó, mellé- és alárendelésekkel operáló, már-már határtalanul asszociáló, végül mégis összerendeződő mondatok. A rendkívül informatív, ugyanakkor önreflexiókkal sűrűn élő kijelentések. Korszerű prózanyelv ez, amely - bármilyen meglepő - akár Móricz Zsigmond mesélő kedvét-képességét társítja tudatunkban. Tolnai Ottó ugyanis nagy és jó humorú, de véresen komoly mesélő: egy tárgy, egy hirtelen felbukkanó cím vagy időpont az emlékek áradatát indítja el - és ennek az áradatnak céliránya van. Azon vesszük észre magunkat, hogy az egymásra épülő realista elemekből groteszk összkép alakul, sőt már-már az abszurd vidékén járunk. Műfajok talál- koztatására is példa a Paripacitrom című darabjának újvidéki bemutatóját megelőző pesti kórházi kaland s még inkább a vajdasági főváros egyik vadászboltjában lejátszódó jelenet, a bemutató színészeinek megajándékozására vásárolt tíz kis finn kés története. Az asszociációk láncán bejön a szülőváros, Magyar- kanizsa, a hálóval fogott, megőszülő nyúl, az apa által megígért puska, Finnország - és a kések megvásárlása, a jelenet vége, a következőképpen: „.. .feleségem megszólalt. Kérünk tíz darabot. A boltos hirtelen hátrafordult. Nem értette, miről van szó. Az egyik lila horog talán bele is akadt a mutatóujjába. A kis, finom, finn zsebkések évek óta ott porosodtak, senki sem vett még belőlük. Meg volt győződve, ő már úgy fog nyugdíjba menni, sőt meghalni is, hogy azokból a semmis zsebkésekből egyet sem ad el. Talán rég le is írták, selejtezték őket. Nem is szerepelnek már a leltárban. Nem volt időnk magyarázkodni, rohannunk kellett a bemutatóra - ahol a darab végén nekem ki kellett menni a színpadra, ami halálosan nehezemre esett, talán azért volt az az érzésem, immár nem is bánnám, ha az a bolti jelenet, ez a bolti kamaradarab, amely karabéllyal, végtelen és könyörtelen Itt a piros, hol a piros? játékkal máris izgalmasabbnak bizonyult a Paripacitromnál, nem bánnám, ha végtelen elhúzódna, ha ott, éppen ott megállna az életünk, mert hát valahol úgyis meg kell állnia egyszer, s ha már meg kell állnia, miért ne állhatna meg éppen egy kis boltban, egy kis bolti kamaradarab közepette, hiszen ha választhatnék, hol is álljon meg, talán akkor is éppen egy homályos, dohos, kis boltot választanék: lila sörétek, lila horgok, lila pengék..."

A versmondatról, a Tolnai-vers születéséről, az abszurdba hajlításáról is van története, természetesen több is. Az egyik ilyen a csipkéről - következésképpen

1969-es verskötetéről, az Agyonvert csipkéről - szól, a másik a szentjánosbogárról. Ez utóbbi, hagyományosnak gondolt lírai motívum a balkáni háborúval, Tolnai Ottó fiának koszovói katonai szolgálatával kapcsolódik össze. Nem állom meg, hogy innen is ne idézzek néhány mondatot, az élmény leírásának és továbbgondolásának jelzéseként. Tehát: „Fiam Koszovón egy hegybe vájt hatalmas lőszerraktárt őrzött. Amikor először utaztunk le hozzá, megdöbbenve láttam, noha bizonyos lírai dolgokban szuverénnek képzeltem magam, megdöb106