Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)

Ázsia együttműködő társadalmai s Európa - no meg Amerika - versenytársadalmai. Az előzőek alaptörekvése: működjék az egész. Az utóbbiaké: ki kit győz le, ki kit előz meg.

A globális nagy versenyből persze Ázsia sem maradhat ki. Úgy tűnik: egyelőre győzi. Vajon nem épp társadalmainak együttműködő természete révén?

Több mint elgondolkodtató: Kína 4-5 ezer esztendős múltra tekinthet vissza. Története, működése azóta is folyamatos.

Ki tudná azt ma megmondani, hogy harminc, ötven, száz év múlva hol lesz a világ közepe - ha lesz még világ: Párizsban, Brüsszelben, New Yorkban - vagy esetleg (miért is ne?) Pekingben?

Tegnap Kecskeméten, az MTA Regionális Kutató Intézetében kerekasztal-be- szélgetést rendeztek a tanyakérdésről. A gondolatserkentő, értelmes, hasznos együttlét során megtudtam: amidőn az esélyegyenlőségi miniszter asszony előtt megpendítették a tanyán élő emberek sorsát, halmozottan hátrányos helyzetét, ez volt a válasza:- Miért nem költözködnek faluba vagy városba? Tanyán lakni ma már nem korszerű életforma.

Vajon a miniszter asszonynak csupán a tárcája hiányzik? Egyebe nem?

Első, legkorábbi lét-élményem egy kozmikus méretűre növekedett, nyomasztó hiányérzés: Anyám hiánya. Szövődményekkel tetézett vörhennyel kellett a klinikán feküdnie, s minthogy állapotát - ma már tudjuk a baj szabatos nevét: gyógyszerallergia is súlyosbította, hosszú-hosszú ideig - két hét? három hónap? egy egész örökkévalóság? - nem lehettem vele. Kétéves sem voltam még ekkor. Keresztanyámék vettek magukhoz Anyám távolléte alatt, a náluk eltöltött idő eseményei, képei azonban egytől egyig kiestek, kitörlődtek emlékezetemből. Csupán az O hiánya égette bele magát agyamba, idegeimbe. A kietlenség, elha- gyatottság, elveszettség érzete még sokáig rám-rámtört álmaimban, olykor alaktalanul és megfoghatatlanul, máskor viszont képekben, helyzetekben, jelenetekben megtestesülve: Anyám volt-nincs, s én kétségbeesetten s mind reménytelenebből keresem az eleinte még ismerősnek tetsző, ám pillanatról pillanatra meg- másuló, elidegenülő házak és sikátorok útvesztőiben. Még 12-13 év múltán, nagyobbacska fiúként is álmodtam néha efféléket, s mindannyiszor szabadító megkönnyebbülés volt visszaébrednem a biztos és biztonságos valóság józan vigaszába.

Régóta nincsenek ilyen álmaim.

Három éve már Anyám sincsen.

*

A szegénység. Ó, a szegénység.

A gátakat, korlátokat szabó, karámok közé rekesztő, leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.

A kötélnyűg-, a vasbéklyó-, a bilincs-szegénység.

103