Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tóth Erzsébet: Vajon arányose most hozzá minden, ami van?
Úgy gondoltam, elég nekem ő, csodálkoztam, hogyan merészelnek olyan sokan írni, hogy képzelik? Meggyőződésem volt, hogy József Attila után nem lehet verset írni. Felnőttem már, lehet. De ha lehetne, mindig József Attilát szavalnék a magam verse helyett. Volt József Attila, azután megint ő, majd az összes többi költő. Ez nem rangsort jelentett, hiszen tudtam, hogy a költészetben csak nagyon igazságtalan rangsorok lehetségesek, ha egyáltalán. Attila olyan volt, mint egy testvér. Egy árva kistestvér, aki mindent tud, és mégis vigasztalásra szorul. Közben én szorultam vigasztalásra. O pedig létezett, és létezik, szinte fizikai valójában. Hogy mennyire több volt ez a rajongás az „esztétikai érték" iránti hálánál és tiszteletnél, az is bizonyítja, hogy Illyés Gyulára sokáig szó szerint haragudtam. Nem úgy tekintettem rá, mint íróra, hanem valakire, akit nagyon utálok. Az meg eszembe sem jutott, hogy olvashatnék valamit tőle. Hiszen ő „vette el" Flórát József Attilától. És ő még élt! Behozhatatlan hátránnyal rendelkezett József Attilával szemben. Ma már tudom, hogy igazságtalan voltam, és hogy a szerelemben nincs igazság. Másban sem. Később aztán, ahogy sok minden mást, szeretetet is tudtam tanulni József Attilától, például ebből a verséből, amit 1928, 1929 vagy 1930-ban írt a költő: Illyés Gyulának Minket, Gyuszi, szeretni kell s engem tán jobban s láthatóbban. Ki vassal szerelmet mível, az földet mível parasztsorban. Mi föld vagyunk, s ha meghalunk minket nem is kell eltemetni, de addig addig el kell minket az istenek elől szeretni, így egymás nélkül kódorogva fojtott dühünk az égbe száll - s a fojtott düh az isten lelke s az isten földet nem kapál. Fogalmam sincs, hogyan lehet vassal szerelmet mívelni, még csak nem is sejtem, de ennyi rejtély csak növeli a vers feszültségét. Megenyhültem aztán Illyés Gyula iránt, saját szerelmeim kezdtek érdekelni, de hányszor eszembe jutott életem során ez az „egymás nélkül kódorogva", amikor szerettem és szerettek, és egymás nélkül kódorogtunk mégis. Amikor az irodalom már szenvedélyem lett, nem csak foglalkozásom, kezembe került Németh Andor József Attila-könyve. Különös, de utólag igazolódni láttam Illyéssel kapcsolatos fenntartásaimat, amikor a most következő részt olvastam: „Attila ellenideálja, vagy ha tetszik, ellenlábasa, Illyés Gyula volt. Összevetve helyzetét az övével, nem lehetett nem annak látnia. Kortársak voltak (...) Illyés 91
