Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tóth Erzsébet: Vajon arányose most hozzá minden, ami van?

Persze, most is a fantaszta beszél belőlem, valószínűleg azok gondolkodnak majd róla, akiknek eddig is nélkülözhetetlen volt, a többiek meg kipipálják az évet és begyűjtik az elismeréseket. Erkölcsit, anyagit egyaránt.

Jaj, csak ünnepelni ne kéne soha!

Titokban azt reméltem, senkinek nem fogok eszébe jutni József Attilával kapcsolatban, de csalódnom kellett. Pár nappal karácsony előtt felhívott régi ismerősöm, Pálfi Ágnes költő és esszéista, és arra kért, vegyek részt a költő születésének századik évfordulójára rendezett virrasztáson, a gödöllői Szent István Egyetem aulájában. Izgatott és elszánt volt, a virrasztás meg olyan fantasztikusan hangzott, szégyelltem volna nemet mondani. Nagy esemény lesz, január hetedikén délután ötkor kezdődik, és nyolcadikén hajnali négyig tart. Közvetíti a rádió is, legalábbis részben, a Himnusz után rögtön én következnék, később, úgy fél három körül kerülne rám a sor ismét, József Attila a mama sírjánál című versemmel. „Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében." - ezt én írtam volna? Ilyeneket tudtam írni? Nincs idő gondolkodni, válaszolni kell. Ezen ne múljon, virrasztottam én már annyit életemben, ha nem is József Attiláért, hanem vele, és nem közönség előtt, hanem magányosan. Meg is kaptam egyik fiatalkori szerelmemtől, aki egy kicsit sokallta elragadtatásomat: te nem is velem fekszel le, hanem József Attilával. Amiben, ha jól emlékszem, volt igazság.

Előre bocsátottam, vegyék figyelembe, hogy az én bioritmusom olyan, mint Bessenyei Ferencé volt, aki egyszer úgy nyilatkozott: „Kedveseim, én nappali bagoly vagyok. Akár van fellépésem, akár nincs, este tízkor én alszom."

Nem baj, mondták, majd felébredsz. Úgy is történt. Ladik Katival és Ácsai Ro- landdal hatkor beültünk a kocsiba, és irány Gödöllő. Nem bántuk meg sem mi, sem az a több száz ember, aki ott az egyetemen a nézőtéren ült, fellépésre várt, izgatottan cigarettázott, mikor következik. Hallgatta a színészeket, Eperjes Károlyt, Nagy Kálózy Esztert, Szarvas Józsefet, Gáspár Sándort, Kaszás Attilát és a többieket. Én a fiatalokat még nagyobb örömmel és figyelemmel hallgattam. Nem is volt olyan rossz ez a József Attila-virrasztás.

Persze a József Attila-év neheze még csak most következik.

Amikor majd jönnek a külön-külön virrasztások, a „tietek", az „enyém", az „övék", ahogy ez már nálunk lenni szokott.

Amióta az eszemet tudom, nekem minden évem József Attila-év.

Ezerkilencszázhatvanvalahány lehet, pattogtatom a labdát, gyermeki önfe- ledtséggel dúdolom, döntsd a tőkét, ne siránkozz, bújj-bújj zöld ág, zöld leve- lecske, hej burzsoá, hej proletár, holott náddal ringat, holott csobogással. Még nem tudom, mi a vers, mi a népdal, mi a mondóka. Később aztán megtudom, sok egyébbel együtt. Hogy József Attilával vigyázni kell, mert „hivatalos", hogy akit „ezek" szeretnek, az gyanús, hogy vonalas, hogy nem divat. Mi az, hogy vonalas? Én csak a vonalas füzetet ismerem.

Nem divat? Nekem se kell több, csak azért is szeretem.

Mindazonáltal a „csak azért is" szeretetből még nem válhatott volna szinte bibliává jóval később József Attila-kötetem. Ami majdnem mindig ott volt az ágyamon.

Miatta kezdtem olyan későn verseket írni.

90