Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Ferdinandy György: Gyagya

nyoma se maradt. A vendéglő udvarában edzőnk kiosztotta a kalóriapénzt, és csapolt sört ivott a csapat.

*

Harmadikos voltam, amikor megunták dicstelen szereplésemet a papok. Igaz, hogy más is közrejátszott ebben, nem csak a hólapátolás és a forralt borok. Szüntelenül lázadoztam. Nem voltam a helyemen, nem tudom másképp mondani. Osztályfőnököm hordószónoknak nevezett, áthúzva kaptam vissza a dolgozataimat.

Nem volt meglepő, hogy szeptemberben, a pótvizsgák után, az utcán találtam magam.- És most mit fogsz csinálni? - kérdezte Gyagya, amikor fájrontot fújtak a Budafoki úton.

Én pedig az igazat feleltem: azt, hogy: - Nem tudom.- Egy évvel érettségi előtt - jelentette ki barátom - az ember nem hagyja ott a gimnáziumot.

Ilyen fiú volt. Kedves és szerény, de ha kellett, kemény és határozott. Másnap elvitt a Villányi útra, majdhogynem kézen fogva, szó szerint, elvitt és átíratott.- Ilyeneket hozol ide nekem?! - csóválta a fejét Krémer Erzsi néni, az új osztályfőnököm. - Az még csak hagyján, hogy matematikából és fizikából megbukott. De hogy magyar nyelv és irodalom...

Mindegy, felvettek. Hozómra. Még csak azt se mondták, hogy becsüld meg magad. Üvöltve rohantunk végig a Villányi úton.

Ilyen apróságokon múlik az, amit sorsnak szoktak nevezni. Véletleneken és választásokon. Ez itt nem volt véletlen. Jól választottam meg a barátaimat.

Gyakran feljártam Gyagyához. A Gellért-hegy déli lejtőjén mindig süt a nap. Volt egy aranyos kis mamája, és mindig volt náluk valami harapnivaló az asztalon. Nem emlékszem már, hogy hol volt az a ház. Valahol a Búsuló Juhász közelében, mert ott ünnepeltünk az érettségi után. A kerthelyiségben lampionok lógtak a fákon és színes papírszalagok.

Szép idők voltak. Osztálytársaim befogadtak, és ami szinte hihetetlen: megszerettem a tanáraimat. Még a latinra is rávett Vili bácsi, mert latint - érdekes - nem tanítottak a papok.

De mindnyájuk között Krémer Erzsi, a magyartanárom lett a legfontosabb. Az ő óráin nem csak verslábak számolgatásából állt az irodalom. Megértettem, hogy minden mondat lázadás. És hogy a kimondhatatlant is ki kell mondanom.

Erzsi néni - mint magunk között becéztük őt: a Böske - művészek között forgolódott fiatal korában, jól ismerte, példának okáért, József Attilát és Derkovitsot.

Jó helyre kerültem, ott, a Villányi úton.

Van azért más is, ami beleszólhat az ember életébe. Nem csak választások és véletlenek vannak a csomópontokon. Az én nemzedékem sorsába keményen beleszólt a forradalom.

85