Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tandori Dezső: Az én Gergelynaptáram

világ nem a konzisztencia világa. S a gyakorlati élet konzisztenciáját - mi kéne ahhoz, mennyi? de egy alkat kéne, ami nem az én alkatom - nem engedhetem meg magamnak. így gyakorlati életem állandóan inkonzisztens, s nekem hasadtság nélkül kell viselnem-élnem azt a minimum kettősséget, hogy „valami" meg, a szellemi állag, az egzisztenciaállag (anorexisztencializmus, erről sokat írtam is már) konzisztens.

Ergo, mert a viccről ez a rossz véleményem van, nem is mondom:

Szövődnek pedig mind e gondolatok 2005-nek első januári napján! Jól kezdődik.

Hanem én nem gondolatokról beszéltem itt. Hanem érzületről. S az érzület, ha konzisztens, ha nem, egy másik olyan valami, amit racionálisan megérteni nem is lehet. Aha, az említett csalási lehetőség. Nem lehet úgyse megértetni? Hát se konzisztenciánkat, se érzületünket ne akarjuk megértetni. Az érzületet hagyom, más ügy. De a konzisztenciának elemi összetevője, hogy mások (a világ) részéről megértésre vágynak. Csakhogy ez épp konzisztencialényege okán lehetetlen. Ergo, mégse konzisztens a konzisztencia? A világ iránti vágya elintézhető-e azzal a „kis anomália fok"-kal, melyet megengedtem. Jó, nem engedem meg! Akkor a konzisztencia, ha tényleges világvágy él benne, maradhat konzisztencia, de a legfurább dolgok egyike, az elkárhozott dolgok elkárhozott- ja - a világon!

3.

Ezt, mert nem vicc, kénytelenek vagyunk ennyiben hagyni, s megígérni, amit másutt írtunk, itt nem faragjuk, ellenben igyekszünk eleget tenni egy nemes igyekezetnek: ismertetni a legutóbbi ilyen írások óta összegyűlt jegyzeteinket, hogy utána tiszta lappal vághassunk továbbiakba - vagy tartsunk szünetet (amit mi magunk kívánunk alkalmasint a leginkább, s ha érzületünk is ezt óhajtaná...?)

Innen: jegyzetek.

4.

A körülvevő (zenének nevezett) zajvilág, a gajdesz. Kérdezem feleségemet: vajon ennek a fekete-gajdesznak, a sok-sok lemeznek, klipnek alapos létjogosultsága van-e? Biztos, de mi igazolja, mi adja? Kell mégis, a néger életre, bocsánat, ez csak nyelvi eszköz, a fekete léleknek az, hogy mintha minálunk a fonóban a kántáló asszonyok ilyen esetlegességeit fölvennék, aztán világszerte terjesztésre kerülnének? Magam talán éppily esetlegességként kívánom a magányos, rako- dós, jól bedurrantott cserépkályha melletti magányt, ez az én „néger életem", s nem kívánom publikációját, mert konzisztens, nem esetleges.

És ezért irigykedem is, egyfelől, a környezetzajokra (ők sikeresek!), ezért vetem meg s utálom „őket"; és a „mi" íróink ezért piactörténetek csupán (nekem ma), mert kilépnek az abszolútumból, ami a jeltelenség. De ha megnézzük, nekem is kell valami háttér (hátteremnek lennie már eleve, hogy manapság itt irodalommal foglalkozni bírhassak!), amelynek előterében itt ez a lakás, ez a kályha, ez a csend (már Totyi is alszik, feleségem és kutyánk nincs velem akkor azonos térben), és ez maga az öröklét.

76