Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tandori Dezső: Az én Gergelynaptáram
rébkém is, akár többi madarunk, ezekben a fehér rövidnadrágokban szokta meg figurámat). Mióta anorexiát el nem érve ugyan, alaposan visszafogytam kedveltebb súlyom „felé", még szabadabb szívvel rakodok így. De könyvekkel is bíbelődöm. (Olvasok is, urambocsá. „Te olvasol? Ritka eset", hallottam fordító kollégámtól a minap.) Ellenben főleg nézegetem a könyveimet. Most az íróéletrajzok rororo-sorozatának (német kiadványok) szemlézése zajlott épp. S így gondoltam, csupa kedvelt szerzőm életrajzi kötetének gerincét, kötetek gerinc-sorát nézve: az irodalom is szatócsság. Nem a piaci szempontból csupán. Eleve a szellem mint érték, már szatócsság, piac (legföljebb a szellem piaca, nem az újkapitalista magyar, a bonyolultabb egyensúlyú német, angol etc.). Ami már érték, megette a fene. Nem igazi. Nem azt mondom ezzel, hogy külön-külön Doderert, Poe-t, Rilkét, Kleet, Rimbaud-t, Woolfot, Hemingwayt (ah, Fitzgerald nincs a sorozatban, nincs Waugh, Greene, Green, Mauriac, Bemanos), de van Stevenson, Chandler stb. Van vagy huszonöt ilyen könyvem. Lelkes összevásárlások eredményei. Wilde, Beckett atc. Mennyit olvasgattam őket, mily haszonnal, akár bécsi magányban, akár még egyetemista koromban itthon. S most egyszerre a Salinger Teddyjének „a-tudás-mit-sem-ér" szofizmusa, relativizmusa, abszolutizmusa, a zenóni geometria-matek irodalomba-művészetre való átmásolósdija ér utol (pontosan fogalmazok, ugye? anorex józansággal az ivás, az emberi érintkezés, az utazás stb. dolgaiban, s főleg napi étrend-kiegészítőimre költvén, ezek szedését is rendrakásként gyakorolván, mellesleg ital mellett is tömérdeket s nagy minőséggel dolgoztam, Virginia Woolf regényei, Poe, Wilde, Parzival, ifjúsági munkák angolból, németből, abszurdok és fantáziás könyvek, de a fogyás, minimalizálódás mindennél fontosabb s többet is ér - ha Totyi madárkám életét, a házi kártyabajnokság két ligáját, az itthoniak egészségét leszámítom - bárminél). Igen, gyanúba foghatom magamat, hogy ez a zenóni „nincs meg a legkisebb indulási egység, az első racionális töredék, tört" áraszt el lehetetlenség-hatásával, s így (ennyit azért legalább elmondhatok) tagadás, értékkifogásolás, rela- tivizálás nélkül érzékelem (Faust? nem!) teljes hiábavalóságnak a szellem dolgait, bármi ilyen elérhetőséget, állítólagos eredményt. Jó, jó, de sikertörténet a kudarc is, nincs lehetőség, hogy a már megtagadott értékű materiális világból valami szellemibe léphessünk, más konstrukciókba; azokon is a titkos vízjel terjen- gése „rág", semmisek, mert legátszellemültebb, elvont és filozofikus, művészeti valójukban is... nem cél-, hanem oktermékek... meg fordítva. Harmadik: NO. 2. A viccet bliccnek tekintem, elbliccelésnek, lenézem a viccet - ahogy általában gőgös is lettem nagy titkon, de hát konzisztenciareményem az oka. Mit mondok bármit? Magamat is megvetem érte, hogy egyáltalán írok. A világnak? Épp konzisztenciámat nem értethetem meg, ha igazi. Valami másodlagosát akkor? De még a „mit szedsz annyi..." - „miért nem utazol legalább Bécs..." - „miért ez a..." mondásokat se bírom jól elviselni. Meg a piaci „ne számítson többre, sajnos, 2005-ben sem" - miközben munkatársaim kórusa harsog: „új év, több honorárium!" Aztán van, ahol így van, van, ahol marad minden a régiben. Mondom, a 75
