Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Valachi Anna: Szóra bírt, hallgatag mélységek

gány és a haláltudat elviselését feltételező, szükségszerű „kiválásig". Úgy vélte, hogy az ősi „egész" élményének visszaállítására - a világgal újra eggyéválás csodájára - csak a szerelem képes, mert a fölmenőik létét folytató gyermekben szüleik a visszaszerzett teljesség eleven szimbólumát szemlélhetik.

Egyik legismertebb költeménye, az 1933 júniusában keletkezett Óda az anyaimagzati szimbiózis vizualizációja jegyében született. A költő a meghódítandó, ismeretlen nőt egyszerre láttatta a szerelmi vággyal közeledő férfi, valamint a születő magzat nézőpontjából, anya és gyermeke - illetve az egymásnak született és az életüket egymás révén megsokszorozó szerelmesek - természeti törvény által szentesített összetartozását érzékeltetve.

Ugyanennek a törvénynek a jegyében, a költészet „tiszta beszédével" tette létezővé és bebarangolhatóvá a szellem által működtetett, organikus világmindenséget. A képzelet mágikus-színes laboratóriumában, ámuldozó fantáziája nyomában haladva, a tudományosan birtokba vehető emberi tartományba „alá- szállva", működés közben ábrázolta a szem számára láthatatlan belső szervek metaforikus freskóit, a női test rejtőzködő, belső „lankáit". Az emberi szervezet pontos és összehangolt működését csodálatosan valóságos hatást keltő, univerzálissá tágított biológiai és ipari tájképként festette le, mintegy az isteni tökéletesség „öntudatlan örökkévalóságát" idézve halandó szemünk elé.

Az Óda több mint vers: modem szerelmi mágia, s az egyetlen olyan költemény József Attila életművében, mely a képzelt anyával boldog szimbiózist alkotó magzati nézőpontból íródott. Az Eszmélet költője, magára erőltetett önfegyelemmel, már az anyáról való kényszerű leválás, a világtól való elidegenedés élményét tudatosítja majd - olykor pedig borzongató pszichodrámákat játszik önmagával.

1933-34-től kezdve mindinkább panasztól hangossá válik számára az addig csöndes homályba vesző múlt. Egy kisgyerek sír című, 1933 januárjában publikált versében aktuális lelkiállapotát vetíti rá a magatehetetlen, a felnőtteknek kiszolgáltatott gyermekre - valahai önmagára -, aki „vergődik", „könnyezik", „viny- nyog" és „sikoltozik", mert magára hagyták, és fél egyedül a sötét szoba sarkában. A Mama című versben felidézett kisgyerek - aki a bánattól fuldokló felnőttben tovább él - „ordít" és „toporzékol", mert anyja nem vele, hanem mással foglalkozik. A Kései szraféban az őszinte gyermeki énjével azonosuló felnőtt veszíti el a fejét, és káromló indulattal tesz szemrehányást rég porrá vált anyjának megbocsáthatatlan bűnéért: hogy halálával cserbenhagyta fiát. Az Iszonyat című versében pedig már-már mazochista kéjjel azonosul egy magatehetetlen csecsemővel, akit anyja helyett hétéves nővére naphosszat szadista látszatetetési „játékkal" kínoz, s a félhomályos szoba-konyha „nyögéstől", „üvöltéstől", „hápogástól", „vinnyogástól" hangos. Az egykori megaláztatások ellen utólag, felnőttként lázadó költő a Gyömrői Edit-kezelés időszakában pedig már fülrepesztő hangerővel panaszkodik és követelődzik az anyjával azonosított analitikusnőnek címezve átkait: „Te rongy, aki szeretni gyáva vagy"- „Nagyon fáj!" - „jaj, szeressetek szilajon!"

S miközben az egykori önmagán képzelgő költő újra meg újra fokozódó intenzitással tapasztalta meg a felnőtteknek kiszolgáltatott gyermek függő viszonyát, identitása társadalmi vetületében ugyanezt a relációt azonosította. Ez a be43