Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Beney Zsuzsa: Mintha a létből ballagna haza
életteli és harsány lenne a költemény mondanivalójának kifejezésére. Az a hazatérés, mely voltaképpen elszakadás, nem engedi meg az emberi szív vérzését: a kilépés határtalan fájdalma paradox módon a világ életteli tárgyaira vetül, a halálba lépés pillanatában lángot lobbantó, felvillanó utolsó pillanatban - abban, amely az emberi tudat számára már nem adatik meg. Az ember önmaga átlépését már nem követheti nyomon, csak a tárgyakban, a kapanyélben, kapavasban láthatja és láttathatja a halálba vérzés folyamatát. Rendkívül finom megoldás a megrepedt kapanyél vérzése után a vasnak a vizuális befogadás számára lehetetlen vérzése. Ez a döbbenetes kép ijesztő érzetté változik az olvasóban, méghozzá egyszerre az én és az az véres fájdalmává. Ez az egyetlen kép mintha az egész Nagyon fájt előlegezné, szelídebb, a kétségbeesés agressziójával kevésbé telített formában (nyilván, mert kevésbé személyes, nem annyira indulati kitörés, mint a másik). A vérző vas hatását nyilván nagyon erősíti még kapcsolódása József Attila más, vasat felvillantó képeihez (pl. „Reggel az erkölcs hűvös, kék vasát / felvillantja a fagy" /Fák/, vagy: „Hallottam sírni a vasat" /Eszmélet/.) Most következik az a sor, melynek kedvéért, bizonyosan öntudatlanul, mégis átgondoltan, a vers megszülethetett: Mintha a léthői ballagna haza. Megcsavart paradoxon, mely éppen ennek a formai sajátságnak köszönheti lélegzetelállító hatását. Másképpen elmondhatatlan: a megfáradt, elnehezült földmíves, a téli éjszakában hazatér - hová? Otthonába-e, a párolgó tanyába, a völgy kerek csöndjébe, a hegyekkel körülzárt nyugalomba - vagy oda, ahol nincs tanya, nincs melegség, nincsenek óvó hegyek: a semmibe? Hová is térhetünk haza a létből máshova, mint a nemlétezésbe - de lehet-e valaha otthonunk a nemlét? Hiszen lényegünk a létbetartozás, az egyetlen otthon, amiben élni tudunk, a nemlét soha nem lehet hazánk, éppen olyan kevéssé lehet a miénk, mint mi az övé. Eles a határvonal, és ezt az abszurditást, mely egyszerre von be bennünket létünk világába, a hideg-meleg érzetébe, és az ezt körülvevő semmibe, képtelenség lenne tökéletesebb metaforában kifejezni, mint a téli éjszakáéban - természetesen akkor, ha már ismerjük a metafora kibomlásának útját, mely éppen olyan rejtélyes, mint amilyen rejtélyes ez a megfejthetetlen abszurditás. Filozófiai, és az ebből a pszichológiába, az alkotáslélektan folyamatába átlépő értelemben, azt hiszem, ez a néhány szó József Attila legfontosabb mondanivalója. Azért nem mondom egyetlennek, mert ha úgy is gondolom, hogy minden versének alján ez az őrjítően megoldhatatlan kérdés áll, kevés versében nyilvánul meg olyan kifejezőerővel, mint az élete vége felé írottakban, azokban, melyekben azt az általános egzisztenciára utaló kérdést (és ez megint az ő költészetének sajátja) a személyiség érzelmi átélésével, szavaival, és főleg képeivel fejezi ki. Lehet, hogy az igazán nagy műveket, az Eszméletet, az Ódát, a halál előtti szenvedés nagy Isten-verseit is ugyanez a kérdés motiválja, és talán érdemes lenne ezeket is a kettősségnek ezzel az egybemosódásával megérteni. Mindenesetre a lét és a nemlét szinkronitásának az abszurditásban történő megélése és tudatosítása József Attila életművének egyik - ha nem legfontosabb - sajátossága. Poétikai szempontból a kérdés feltevésének érzelmi módja azonban nem kevésbé lényeges filozófiai jellegénél. Ez pedig a hazatérés, az otthon szavakban és a vers formájában történő megjelenése. A formán a versekben új36
