Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Beney Zsuzsa: Mintha a létből ballagna haza

mozgás és mozdulatlanság összeférhetetlenek - a létezésben, és ha a verset nem az értelem, hanem a létezés tükörképének tartjuk, nem kizárják, hanem erősítik egymást.

Az a versszak azonban, amit vizsgálatunk tárgyává teszünk, prózai értelmében is mintha ellentmondana ezeknek az állításoknak. Részben azért, mert magáról a lelassult mozgásról szól, részben pedig azért, mert maga is történet, nar- ratíva, egy esti, munka utáni hazatérés története. Annak tükörképe, ahogyan a téli alkonyaiban a nap a sötétségbe burkolózik, és a világ elnehezedik.

József Attila számára a vers érzékelhető közege mindig a térben jelenik meg, különböző téralakzatok, a linearitás, egymásba fordulás, a fönt-lent viszonyok formáiban. Ez a vers, belső formájában, elejétől kezdve lineáris vonalat követ - egészen a távolban elnehezült kezek képéig. Itt mintha becsukódna, a két kéz, a hegyek összefonódnak, és megformálják a völgy kerek csöndjét, vagyis az egyszerre látható és stilisztikailag metaforikus, láthatatlanul is konkrét tartalmat, a csöndet. Hihetetlenül kifejező ez a kép, szinte látjuk a sötétbe merülő völgymélyet, mely mintha a csönd kútjával azonosulna.

Ez a szakasz még egy fontos változást hoz a vers menetébe. A Téli éjszaka hideg, és talán éppen hidegsége, kiüresedettsége miatt a kozmoszt, a Nagy űrt felidéző hatása, a Szép embertelenség magában is rejtélyes, továbbgondolásra ösztönző sora után itt jelenik meg az emberi világ, mintegy intermedier jelzésként a semmi üressége és az élet melegsége között a megfáradt paraszti kézre jellemző bütykös vén hegyek, a párolgó tanya, az alkonyi tűz, a kerek csönd emberi világot idéző metaforájában. A kezek itt még csak hegyekként, de már az emberi kezet, és főként annak védő, óvó, gondoskodó asszociációit keltik fel az olvasóban.

E köztes szakasz után lép elénk teljes valójában az ember, méghozzá a meghatározottság és a meghatározatlanság közötti, egyszerre konkrét és szimbolikus formában. A hazatérő földműves, elnehezült, lefelé húzó tagjaival, a föld vonzásának kitéve teljesen konkrét kép, homályba vesző alakját, azt hiszem, mindannyian magunk előtt látjuk. A hét sorban háromszor fordul elő a nehéz szó, első alkalommal mint metaforikus sűrítés: nem az ember nehéz, hanem önmaga érzete, ez sugárzik át az olvasóra, mintegy észrevétlenül cserélve fel a konkrét állapotot az önreflexióéval. Hasonlóan indirekt értelmű a cammog vállán a megrepedt kapa: a kapanyél az ember vállán, nem maga cammog. Megint átmenet: a kapa megszemélyesítésének bevezetője, mint ezt a megszemélyesítést József Attila költészetében annyiszor látjuk.

Ez az átmenet mintha a költői alkotásmód mikéntjére utalna. Poétikájában a megszemélyesítés mindig az érzés, az érzet kimondását segíti elő - el is távolítja az emberitől, de nyomatékosítja is azt. Mintha XX. századi líránkban a tárgyi- as költészet finom előjelzése lenne ez a tendencia. Általában csak végeredményét vesszük észre (példa rá, többek között a 28-ban írott Márta-versek számos darabja). Itt azonban mintha a szavakba öntés pszichológiájának folyamata tárulna a szemünk elé: a cammogó, lassan a sötétség ködébe vesző ember nem vérez- het, a költemény egész tónusa ellentmondana a heveny fájdalom, a felbuzgó vörös vér, a sebesülés tényének. Az ember itt mástól, a világ sebétől, azzal eggyé válva szenved - a vér, bár nemsokára a szív is megjelenik a képben, túlságosan

35