Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Beney Zsuzsa: Mintha a létből ballagna haza
Erősen emlékeztet ez a két szó egy 1928-ban írott vers kezdetére. A 28-as év József Attila érett költészetének kezdetét jelzi, az ekkor írott különösen szép versek közül is kiemelkedik az Óh, szív! Nyugodj című. Első sora: Fegyverben réved fenn a téli ég egyszerre merev és merengő, megint azt a kétfelé irányultságot jelzi, ami a Téli éjszakának is sajátja: a révedező égnek megfelel a Téli éjszaka pasz- szivitása, kitettsége - ezzel szemben áll a (kemény) fegyverbe burkolt ég keménysége. Ez a vers is egyszerre mutatja fel - a másiknál hat évvel korábban - a rejtetten és reménytelenül végleges keménykérget, de megengedi a rajta átszűrendő és a halványan áttetszőén megjelenő reményt, melyről aztán, a versbéli kép állítása után mégiscsak kiderül, hogy illúzió csupán. Az Óh szív! Nyugodj mesebelien szép képei mellett éppen olyan fontos lineáris vonalvezetésének hajlékonysága, melyet a Téli éjszakában csak mélyebb, önálló tanulmányt igénylő fejtegetéssel lehetne észrevenni. A versben azonban sohasem az előjel, hanem a megjelenés számít. Az áttetsző, koronás madár mesebelien plasztikus képe sokat megelőlegez a Téli éjszaka eszté- tikai-dekoratív, de ennél mélyebbről, mintegy önvédelemből fakadó szépségéből, de ennek csak ambivalenciáját, nem egzisztenciális involváltságát jelzi. Nem úgy, mint a Légy fegyelmezettet követő A nyár / ellobbant már, mely szintén értelmileg kapcsolódik az előző mondathoz, hangulatában és a megemlítés tényében azonban különbözik tőle. A „légy fegyelmezett" sokszoros értelmezhetősége után elsőnek: a nyár ellobbanása. Ugyanaz a meghatározhatatlanul meghatározott, egyszerre általános és szubjektív érzelmeket kifejező évszak-rejtelem, mint a címadó tél. Csakhogy ott egyedül áll a Téli éjszaka képe, itt pedig közvetlenül (vagy majdnem közvetlenül) a cím után, mint annak ellentéte, méghozzá egyszerre megelőzője és kontrasztja az idő műlásának, vagyis magának az időnek, és a pillanat örökös jelenének, az ellobbanás vizuális képének, ez egyetlen pillanatra fellobbanó képnek, tehát egyszerre az időnek és a látványnak, vagyis a tér élményének megjelenítése? Vajon miért kell a tél fagyosságáról szóló verset a nyár lobogásával kezdeni? (Hiszen az ellobbanásban az utolsó hirtelen tűz ereje is benn foglaltatik.) Az ellobbanás hangulata kezdetet, nyitást és befejezést sugall egyszerre, és ez a kezdő kép nem tűnik el a tudatunkból. Kiváltképpen azért, mert a kép visszatér, s ha itt a vers kezdetét jelezte, ott valaminek egyszerre lezárulását s egy más hangvétel kezdetét. Poétikai mesterfogás ez a visszatérés, bennünk azonban most a poétikai megnyilvánulás mögötti, azt kiváltó lélektani szükséglet, a nyár egyszerre önvigasztaló, és ennek az önvigasztalásban megnyilvánuló eltűnésnek a búcsúzás vagy a lemondás véglegessége áll. A Téli éjszaka, villanásszerű képei ellenére, vagy éppen azok miatt, (és ez a kérdés a poézis megválaszolhatatlanul nagy kérdésére is utal) a jelenben álló vers, mindenképpen egy állapotnak, egyetlen konkrét téli éjszakának, vagy az egyetlen téli éjszaka által kiváltott lelkiállapotnak, a létezés mozdulatlan perspektívájának jegyében született. József Attila ellentétekre, illetve paradoxonokra épített költészetében nemegyszer látjuk a mozgást az álló pillanat megteremtőjének (a legtisztábban az Eszmélet utolsó versszakában, a mozgó fülkefény és az „én állok" kettősségében, melyben éppen ez a kettősség tűnik az állandóság, pontosabban a folytathatatlanság legfőbb megteremtőjének). Értelmünkben a 34
